Benedek Elek: A béka
Mesék: Benedek Elek: A béka
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon innét, az Óperenciás-tengeren egy sánta arasszal túl, hol a bolhát rézpatkóba verték, hogy minden rincbe-ráncba meg ne botorkázzék: volt egyszer egy szolgalegény. Mikor vagy három esztendőt szolgált, hazament az apjához, s azt mondta:
– Már én többet, édesapám, nem szolgálok, eleget ettem másnak a kenyerét. Van száz pengő forintom, kezdek vele valamit.
– Jól van, fiam, kezdj, csak aztán vigyázz, hogy jól is végezz.
A szegény ember nem szólt többet, s azt is lassan mondta. A legény sem, hanem nyakába akasztotta a tarisznyáját, s bement a városba. Gondolta, vesz valamit azon a száz pengő forinton. Elindult az utcán, bekukkintott minden boltba, megnézett elejéről, visszájáról mindent, de semmi sem tetszett neki. Amit csak elé raktak, mindenre azt mondta: ez sem ér száz pengőt, ez sem, ez sem.
– Hát kendnek százpengős portéka kéne? – kérdezték egy helyen. – Itt van, ni, ez az ezüstpohár, testvérek közt is megér kétszáz pengőt, de kendnek odaadom kerek száz pengőért.
– No, ha ideadja, meg is veszem – mondá a legény, s egy krajcárig leszámlálta a száz pengőt. A poharat szépen a tarisznyába dugta, s meg sem állott hazáig.
– Hát fiam, vevél-e valamit?
– Vettem bizony, mégpedig ezüstpoharat. Nézze csak kigyelmed, födele is van!
– Ó, te kolontos,* te! – renyekedett a szegény ember -, hogy tudál ezért száz pengőt adni! Ha benne volna a pénz, akkor is kivágnám! No, ezért sanyaroghattál három keserves esztendeig.
– Azért bizony egyet se békételenkedjék, apámuram! – mondá a legény. – Ki tudja, még mi hasznát vehetem?
Fogta a poharat, letette az asztal közepére, azután felnyitotta a fedelét, hadd lám, nincs-e benne valami. Ahol ni, kiperdült belőle egy másik ezüstpohár. Színezüst volt ez is, mint az első. Még jóformán meg sem nézhették, kiperdült a harmadik pohár is, harmadik után a negyedik, az után az ötödik, hatodik, hetedik!
– Lássa, kigyelmed, hogy megért ez a pohár száz pengő forintot.
Ahogy azt mondta, a hetedik pohárból kiszökött egy csúnya kicsi béka, s nagy pirimókosan* leült az asztal közepére. De bezzeg elállott szemük-szájuk, mikor a béka egyszerre csak megszólalt:
– Brekekeke, adjatok ennem-innom, mert éhes vagyok, szomjas is vagyok!
Úgy megijedtek tőle, hogy egyszeribe adtak neki enni-inni.
S hát ahogy evett-ivott, mind csak nőtt, nőtt a béka. Egy szempillantásra akkorát nőtt, hogy már alig fért az asztalon.
– Brekeke, adjatok még ennem, mert különben titeket eszlek meg! – szólalt meg ismét a béka.
– No, hallod-e, te jó vásárt csináltál! – mondá a szegény ember, s kiment a kamarába, hogy ami ennivaló van ott, összekajtassa.
Volt még egy kis zsiradék, egy pimpós* kenyér, azt behozta, s a béka elé tette.
– Amink van, itt van – mondá a szegény ember -, egyebünk nincs az ég világán, te csudabéka.
Megette a zsiradékot, a pimpós kenyeret egy szempillantásra. Meg sem kottyant ördögadta varasbékájának.*
Azzal csak lesuppant a szoba földjére, kimászott az ajtón, hátra a csűrbe, ott lefeküdt s elaludt. De már ekkor akkora volt, mint egy sütőkemence. Mikor felébredt, eléjött, s bekiáltott az ablakon:
– Isten áldja meg kendteket, én elmegyek, mert látom, hogy szegényebbek a templom egerénél!
No, csakhogy elment. A falu végén volt egy nagy, kerek tó, abba belecsubbant, de annyi víz kiloccsant, hogy majd elvitte a falut az árvíz.
Búsult a szegény ember, de még a fia is, mert a béka mindenüket megette.
– Most már elmehetsz megint szolgálatba az ezüstpoharaddal – békétlenkedett a szegény ember.
Nem is várta meg, hogy a nap leáldozzék, indult a szolgalegény világgá. Tarisznyába tette a hét ezüstpoharát, s ment hetedhét ország ellen. Hét nap s hét éjjel meg sem állott, s nyolcadik nap virradóra megérkezett a király városába. Gondolta, befordul a király udvarába, hátha felfogadnák. Bemegy az udvarba, s hát a király éppen ott áll a tornácban, s pipázik keményen. Köszön a legény illendőképpen, s a király fogadja. Meg is kérdi mindjárt:
– Mi jóba jársz, fiam?
– Én bizony szolgálatot keresnék, felséges királyom.
– No, akkor jó helyen jársz, mert éppen most csaptam el az első kocsisomat.
Egyszeribe megalkudtak, kezet csaptak, s megitták az áldomást.
Telt-múlt az idő. Eltelt egy esztendő, kettő, három. A király úgy megszerette a szegény legényt, mintha az édes fia lett volna. De közmént legyen mondva, nem volt a királynak sem felesége, sem fia, sem senkije. Bejárt országot-világot, de nem talált kedve szerint való feleséget. Búsult, sokat búsult emiatt a király, éjjel sem tudott aludni, ha arra gondolt, hogy kire marad majd a szép országa. Látta ezt a szegény legény, egyszer aztán nekibátorodott, s megkérdezte:
– Felséges királyom, ha meg nem sértem nagy úri személyét, nagy szomorúsága lehet, mert mindig sóhajtozik.
– No, ha meg mertél szólítani, fiam – mondá a király -, meg is vigasztalj, máskülönben karóba húzatom a fejedet! Nyisd ki a füledet, te legény! Országot-világot bejártam, de magamnak való feleséget nem találtam. Hallottam egynek a hírét, de azt soha meg nem láthattam. Ez a tündérkirály leánya: Ilona. Még ma elindulsz, s elhozod nekem azt a leányt, nála nélkül vissza se kerülj!
Hej, megszomorodott a szegény legény, majd fölvetette a nagy bánat s szomorúság. Hogy is lehetett olyan világ bolondja, hogy megszólítsa a királyt!
De már búcsálódhatott, indulni kellett, akár akart, akár nem. Felült a legjobb paripára, azonközben jól feltarisznyálták kenyérrel, kaláccsal, ezüsttel, arannyal, s szervusz, világ! elindult az orra után.
Ment, mendegélt a szegény legény hegyeken-völgyeken által, erdőn-mezőn keresztül, hol elé, hol hátra, hol egyenest, hol görbén. Amint egy sűrű rengetegen menne keresztül, hallja, hogy egy kutya keservesen vonít, kauszol.* Megy a vonítás felé, s hát ott hentereg, kínlódik egy sárga kopó, kapkod a hátsó lábához. Nézi, ugyan mi baja lehet a szegény állatnak. Hát akkora tövis van a lábában, mint egy fejérvári bicska. Egyszerre csak megszólal a kopó:
– Te legény, húzd ki a tövist a lábamból, s bizony megszolgálom.
– Kihúzom én, szegény állat, ha meg sem szolgálod – mondá a legény, s egyszeribe kihúzta a tövist.
– No, te legény, jótétel helyébe jót várj. Húzz ki a hátamból három szál szőrt, tedd el jól, s ha bajba kerülsz, csak rázintsd meg, ott leszek melletted, ha a világ végén jársz is.
Gondolta a legény: “ebszőr, kutyaszőr, ha nem használ, nem is árt” – kihúzott három szálat, s eltette a tarisznyájába.
Továbbment a szegény legény, hegyen ki, lejtőn be, hét nap s hét éjjel mindig ment, hol északra, hol délre, hol keletre, hol nyugatra, akivel csak találkozott, megkérdezte: merre van a Tündérország, de senki lélek sem tudá megmondani.
Ment, mendegélt nagy búsan, s egyszerre csak egy nagy folyóvíz partjára ért. Gondolta, megy ennek a mentén, hátha éppen Tündérországba jut. Hát amint mendegél, látja, hogy egy nagy csuka ott fickándozik egy tüskebokorban, de semmiletteképpen nem tud kivergelődni az ága-boga közül.
Megszólítja a szegény legényt:
– Segíts rajtam, s megszolgálom!
– Nem várok én tőled semmit – mondá a legény -, de azért kiszabadítlak.
Szépen kivette a halat a tüskebokorból, s a vízbe eresztette. De a hal visszaugrott a partra, s adott a legénynek három halpénzt.
– Tedd el ezt a három halpénzt, s ha valahol bajba kerülsz, csak zergesd meg, s én ott leszek segítségedre.
– Jól van – mondá a legény -, ha nem használ, nem is árt – s eltette a halpénzt is. Aztán ment tovább, búsan, hol keletnek, hol nyugatnak, hol délnek, hol északnak, hegyen fel, lejtőn le, de senki lélek nem tudá megmondani, hogy merre van Tündérország.
– Na – búcsálódott magában -, nem is találom meg, míg a világ s még két nap.
De csak ment tovább, biztatta a lovát:
– Elébb, elébb, édes lovam!
Hát ahogy egy sűrű rengetegen keresztülhaladnának, látja, hogy két vadgalamb erősen vergelődik egy bükkfán, s olyan keservesen búgnak, burukkolnak, hogy a szíve elfacsarodott. Nézi, mi baja lehet a galamboknak, s hát lábuk, szárnyuk macskamézbe ragadott.
Egyszeribe megállította a lovát, felmászott a fára, s a galambokat megszabadította.
– No, te legény – szólalt meg az egyik galamb -, az életünket megmented, jótétel helyébe jót várj.
Adtak mind a ketten három-három tollat a szárnyukból, s azt mondták:
– Ezt aztán jól eltedd, s ha bajba kerülsz, csak rázintsd meg, s abb’ a minutában ott leszünk.
– Jól van, jól – mondá a legény -, a tollatokat elteszem, de ugyan bizony mit segíthetnétek rajtam? Nagy bajban vagyok én, azon ti nem segíthettek.
– Ha bajban vagy, mondd meg nekünk, mindjárt segítünk rajtad.
Szomorú volt a legény, de mégsem tudta megállani, hogy a galambok beszédjén ne nevessen.
– Hát jól van, mondjátok meg, merre van Tündérország?
No de most a galambok nevettek.
– Hiszen éppen odavalók vagyunk – mondták a galambok. – Ülj fel a lovadra, s gyere csak mindenütt utánunk!
Hej, örült a legény, de hogy örült! Felült a lovára, s vágtatott a galambok után a szélnél is sebesebben.
Egyszerre csak megállapodtak a galambok, repesteltek nagy vígan a legény körül, s mind azt mondták:
– Itt van Tündérország, itt, itt, itt!
Bezzeg elállott szeme-szája a legénynek. Más ország volt ez, mint amilyeneket eddig látott. Aranyvirágok nyíltak a réten, aranyszőrű paripák legelésztek, amerre csak a szeme ellátott, a fákon aranyalmák, -körték, -szilvák s mindenféle drága gyümölcsök, s körös-körül, ami hegyet látott, az mind gyémánthegy volt, de olyan ragyogó, hogy a szeme káprázott a nézésitől.
– No; ez csakugyan Tündérország – mondá a legény.
– Hát most hová vezessünk? – kérdezték a galambok.
– Most a Tündér Ilona palotájához – felelt a legény. Repültek a galambok, vágtatott utánuk a legény a szélnél is sebesebben, s hát egyszerre csak megáll a lova, s úgy visszahőköl, hogy szinte lefordult róla. Meghiszem azt: a Tündér Ilona palotája előtt állottak, s ennek a fényes ragyogásától hőkölt a ló vissza.
Volt, amilyen volt otthon a király palotája, de aztán ez olyan volt, hogy az egész világon nem volt ennek párja. Csak emeletje hét s minden emeleten ezer ablak színarany üvegből. Akkora volt ez a palota, mint egy város, s mégis (úgy láttam, mint ma) kakas sarkán forgott az egész. Haj de hogy forgott, Uram, Isten, milyen esze nélkül!
– No, ide eljövék – mondá a legény -, de soha, míg a világ, bé nem kerülök a palotába.
– Ne búsulj – szólt az egyik galamb -, csak végy elé egy tollat, s értesd a kakas sarkához, mindjárt megáll a palota, meglátod.
Kétszer sem kellett mondani, kihúzott egy tollat, négykézláb a palotához orozkodott, meglegyintette a kakas sarkát, s hát – halljatok csudát! – zökk, nyekk – nagyot zökkent, nyekkent a palota, s úgy megállott, mint a parancsolat.
Ahogy megállott a palota, szalad ki nagy lelkendezve egy szépséges tündérkisasszony, fordul arra, néz mindenfelé, s egyszerre csak megpillantja a szegény legényt.
Odaszalad hozzá, s kérdi tőle:
– Hát te ki s mi vagy, hogy kerültél ide?
Elémondja a legény illendőképpen:
– Én bizony, felséges tündér-királykisasszony, a fehér király legénye vagyok, s azért jöttem, hogy magát elvigyem.
– Hallottam hírét a fehér királynak – mondá Tündér Ilona -, azt is tudom, hogy mást nem akar feleségül, csak engem. De ide ugyan hiába jövel te, szegény legény, mert a mátkagyűrűmet fürdés közben elvesztettem, s míg az elé nem kerül, nem mehetek férjhez.
Hej, megszomorodott a legény, füle, bajusza lekonyult. Hát ő azt a gyűrűt hol keresse meg!
Tündér Ilona megmagyarázta neki, hogy a palotától nem messze van egy tó, abban vesztette el a gyűrűt, keresse ott, ha kedve tartja.
Ment a legény, egyenest a tó partjára. Tűnődik, búcsálódik, készülődik, vetkeződik, de ahogy vetkeződnék, eszébe jut a csuka, hátha csakugyan tudna rajta segíteni. Megrázintja a három halpénzt, s ahol, ni, csakugyan ott volt mellette a csuka. Kérdi a legénytől:
– No, édes gazdám, mi baj?
Mondja a legény, hogy mi baj.
– Ez bizony nagy baj, de ne búsulj, mert úgy tetszik nekem, mintha hallottam volna, hogy egy békának a hasába került az a gyűrű. Elékerítem én az Óperenciás-tenger fenekéről is azt a békát.
Azzal eltűnt nagy hirtelen a csuka, s a legény pedig várt, várt a tó partján: mi lesz, hogy lesz.
De akár hiszitek, akár nem, egy félóra sem telt belé, jött a csuka s vele egy akkora béka, mint egy ház.
– Ne, te, ne! – rikkantott a legény -, hiszen ez az én békámforma!
Bezzeg, hogy az volt. De még a béka is megismerte a legényt, s ez is mondá:
– Ne, te, ne, hiszen ez az én volt gazdám!
– Ó, édes varasbékám – szólt a legény -, ha nálad van a Tündér Ilona gyűrűje, add vissza! Ha tudom, még meghálálom!
– Én szívesen, fiam – mondá a béka -, csak a hasamban legyen, de, Isten, Jézus Krisztus úgy segéljen, nem tudom bizonyosan: ott van-e, nincs-e. No, mindjárt megtudjuk.
Azzal kidülleszkedett a tó partjára, s elkezdett hányni. Hát egyszer csak kikarikázik a száján egy ragyogó gyémántgyűrű. Szalad a legény, hogy felvegye, de abb’ a minutában csak előszökik egy nyúl, felkapja a gyűrűt, s – uzsgyi neki, vesd el magad! – szalad vele árkon-bokron keresztül.
Megijed a legény, akar a nyúl után szaladni, de eszébe jut, hogy az után ugyan hiába szalad, jobb lesz, ha idehívja a kopót. Megrázintja a három szál szőrt, s egyszeribe eléje toppan a kopó.
– Mit parancsolsz, édes gazdám?
– Azt parancsolom, hogy fogd el azt a nyulat. Ahol szalad, ni, egy gyémántgyűrűvel.
Még ki sem mondta jóformán, szaladott a kopó, mint a sebes szél, s egy szempillantásra elfogta a nyulat, s úgy földhöz teremtette, hogy csak kiperdült szájából a gyémántgyűrű. Aztán fölkapta, s vitte a legénynek.
Ment a szegény legény nagy örvendezve a palotába, messziről mutatta a gyűrűt Tündér Ilonának. Az volt az első szava:
– De már most velem jössz, szépséges tündér-királykisasszony!
Azt mondta erre Tündér Ilona:
– Még most sem mehetek, te szegény legény, míg nem hozol nekem egy-egy korsócskával az élet s a halál vizéből.
Búsult a legény, majd felvetette a nagy búbánat s szomorúság.
– Azt sem tudom, hol s merre van a forrása – mondá a legény.
– Majd megtudod, ha keresed. Nesze, adok két aranykorsót, eredj, amerre a szemed lát.
Kiment a legény a palotából, ment, mendegélt, áncsorgott ide-oda, de nem talált senki lelket, akitől megkérdezze, hol van az élet s halál vizének a forrása. Gondolja magában, elészólítja a galambokat, hátha azok tudják. Kivette tarisznyájából a tollakat, megrázintotta, s egyszeribe eléje röppentek a galambok.
– Mi bajod van, édes gazdám? – kérdezte az egyik galamb. – Látom, hogy erősen szomorkodol.
– Hogyne szomorkodnám, mikor Tündér Ilona azt kívánja, hogy vigyek neki az élet s a halál vizéből egy-egy korsóval.
– No bizony, ha azt kívánja, add csak ide mind a két korsót, hozunk mi egyszeribe! De jól vigyázz, előre megmondjuk, mert ha csak egy cseppedős csepp* is reád cseppen a halál vizéből, halál fia vagy.
Erre a galambok elröpültek messze, messze, ki egy gyémánthegynek a tetejére. Ott bugyogott egymás mellett az élet s a halál forrása. Megmerítették mind a két korsót, jól bedugták, s visszaröpültek a legényhez.
Szaladt a legény föl a palotába, vitte az élet s a halál vizét. Bezzeg ámult-bámult Tündér Ilona! No, ezt ő sohasem hitte volna, hogy ezt a kívánságát is teljesíteni tudja.
– No, ha nem hitted volna, akkor velem is jössz mostan, Tündér Ilona!
– Veled megyek, veled – mondá Tündér Ilona -, még csak a palotámat akarom összegombolyítani. Gyere csak ki az udvar közepére!
Ahogy kimentek az udvarra, elévette Tündér Ilona az aranyvesszejét, megsuhintotta vele a palotát erről-arról, mindenfelől, s hát a palota csak húzódik összébb, összébb, s egyszerre úgy gurult a földön, mint egy labda.
– Nesze, szegény legény, tedd a tarisznyádba!
Beletette a tarisznyába, azután kiválasztottak a ménesből két aranyszőrű paripát, a legjobbat, felültek rá, s – hipp-hopp! ott leszek, hol akarok – repültek, mint a szél, a szélnél is sebesebben, még a sebes gondolatnál is sebesebben. Reggel indultak, délben már a fehér király udvarában voltak.
Örült a király, nem találta helyét nagy örömében. Mindjárt papot hívatott, hogy összeeskesse Tündér Ilonával. De míg a pap elékerült volna, asztalhoz ültek, ettek-ittak, diskuráltak. Hogy, hogy nem, az asztalra került a két aranykorsó is, s Tündér Ilona úgy találta kézbe venni, hogy egy csepp rácseppent a szegény legényre.
Abban a minutában szörnyethalt a szegény legény.
Na, volt ijedtség, szomorúság. A király a haját tépte bánatában. Sajnálta szíve gyökeréből azt a drága, kedves szolgáját.
Azt mondja Tündér Ilona:
– No, ha úgy sajnálja kelmed, akkor egyet se búsuljon, mert én mindjárt feltámasztom.
Vette a másik korsót, amelyikben az élet vize volt, ráloccsintotta, s hát csakugyan egyszeribe fölébredt a legény, s sokkal szebb, fiatalabb volt, mint annak előtte.
Látja ezt a király, s gondolja: bizony nekem is jó volna, ha egy kicsit megfiatalodnám, fogja a korsót, s magára önti, mind egy cseppig, ami víz benne volt. Na, ha magára öntötte, szörnyet is halt, mert a halál vizét loccsintotta ki. A másik korsóban pedig egy csepp nem sok, annyi sem volt, mert azt Tündér Ilona mind kiöntötte a szegény legényre.
– No, ez meghala! – mondá Tündér Ilona.
– Ez bizony meg – mondá a szegény legény is.
Mit csináljanak? Ha meghalt, hát eltemetik. El is temették nagy parádéval. A szegény legényt pedig mindjárt a temetés után megválasztották királynak. Nem akadt az egész országban más, királynak való ember. Tündér Ilona pedig azt mondta:
– Hallod-e, én úgyis csak a te kedvedért hagytam el a hazámat, te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket.
A legény azt mondta, hogy ő bizony nem bánja. Az aranylabdát egyszeribe kigurították az udvar közepére, ott Tündér Ilona megsuhintotta az aranyvesszővel, s egy percre, kettőre, olyan palota kerekedett oda, hogy az egész világ idejött csodalátni.
No, aki idejött, meg sem bánta, mert a lakodalom hét hétig tartott. Tál, tányér elég volt, étel-ital kevés volt, aki hozott, ehetett, aki nem, az mehetett, egyszer csak a fiatal pár is fölkerekedett, dióhéjba telepedett, a Tiszán leereszkedett…
Holnap legyenek a ti vendégeitek!
Mesék: Benedek Elek: A béka
Mese kategóriák: