MÓRA FERENC: A TÉLAPÓ HARAGJA
Mesék: A TÉLAPÓ HARAGJA
Régen történt biz’ ez, régen. Abban az időben, mikor még tűzön aszalták a jeget, jégre tették a meleget.
Az volt csak a jó világ, víg világ. Még akkor a só is sósabb volt. Virágosabb a tavasz, hosszabb a nyár, áldottabb az ősz. Hogy nagyot ne mondjak, nagyobb volt akkoriban a búzaszem, mint most a mákfej. A mogyoró olvasva is elmehetett diónak. A diót pedig meg kellett törni a küszöbön, mert hajában nem fért volna be az ajtón.
No, hanem Télapó akkor is csak olyan goromba legény volt, mint mostanában. Akkor is csak olyan öreg volt már, mint az országút, s ha savanyú kedvében megrázta fehér szakállát, egyszerre beborult a víg világ, szép világ. Nem látszott ki egyéb a nagy hóból, csak a varjúnépség, az se tudott egyebet kiabálni, csak azt, hogy akármilyen kár, oda van a nyár.
– Bizony kár – sóhajtoztak az emberek -, mert többet ér egy nyár száz télnél.
– Ohohó, ohohó! – sikoltott mérgesen Télapó, hogy csak úgy csikorogtak bele a száraz faágak.
– Ugyan minek is teremtette a jó isten ezt a gonosz telet? Virágtördelőnek, madárpusztítónak, emberek sanyargatójának?
– Hihihi, huhuhú, hahaha – kacagott be Télapó a kéményeken, hogy csak úgy borsózott bele az emberek háta.
– Hej, de nagy öröm lenne, ha egyszer megenné a farkas a telet! No, hanem erre már csakugyan megharagudott Télapó. Kapta magát,
vette a sátorfáját, s úgy elszelelt, hogy meg se állt, míg azok közé a magas, zordon hegyek közé nem ért, ahol a madár se jár. Ott ütött tanyát az égnek meredő ormokon, s onnan süvöltözött le nagy bőszen a világra:
– Megálljatok, majd hívjátok még vissza Télapót!
– Csak azt lesd! – nevettek az emberek.
Soha gazdagabb termést nem adott a föld, dúsabb gyümölcsöt nem hoztak a fák, mint abban az esztendőben. Alig győzték az emberek betakarítani az istenáldást.
– Siessünk, emberek – biztatták egymást -, míg Télapó megint a nyakunkra nem ül.
Bizony nem jött Télapó, kár volt tőle ijedezni. A napocska szüret után is csak úgy szórta a szikrát, mint aratáskor: nem volt, aki fellegfátylat terítgessen elébe. Tele volt virággal a mező, nem volt, aki letarolja. Tele dallal az erdő, hideg szelek nem kergették el a madarakat.
– Nini – örvendeztek az emberek -, nyilván csakugyan megette a farkas a telet. Nem nagy becsülete lesz az idén a kemencének.
Nem is kellett tűzrevaló után járni senkinek. Sütött a napocska úgy, hogy a fák már meg is sokallották. Leperzselődött, leégett róluk a levél. Nem bólingatott lágyan szelíden, mint máskor: csörgött, csikorgott, hogy szomorúság volt hallani.
– Szánj meg, szánj meg, Télapó – meredeztek a poros levegőbe sorvad gallyaikkal a fák -, mert elveszünk nálad nélkül!
Lesült a rét, kiégtek a mezők, meghasadozott a föld, s a csillagfényes, tikkadt éjszakákon föl-fölsóhajtott az égre:
– Könyörülj rajtam, Télapó, takargasd be sebeimet puha, fehér hótakaróval.
Bezzeg az emberek se áldották már a végtelen nyarat. Kicsorbult az eke a kiégett földben, nem lehetett szántani, vetni. Nagy kínnal, ha bírtak is itt-ott barázdát hasítani, hiába szórták bele a búzát. Nem vette gondjába Télapó, nem takargatta be meleg takaróval, puha, fehér hóval. Féreg kiette, egér elhordta, szárazság megölte a drága vetőmagot.
– Nincsen vetés, nem lesz kenyér! – sóhajtoztak az emberek, s reménykedve tekintettek a magas hegyek felé: hátha mégis leszáll közibük az a jó Télapó.
De nem szállt ám le, akárhogy könyörögtek neki. Abban az esztendőben nem látták a telet: de nem is ettek a másikban kenyeret. Lett olyan éhség, hogy hullottak az emberek, mint ősszel a légy. Akik megmaradtak, azok nem győztek hálálkodni Télapónak, mikor megint leszállt a földre fehér bundájában:
– Ó, Télapó, mit érne nálad nélkül a nyár?
Télapó jókedvűen nevetett és megígérte, hogy nem haragszik meg többet az emberekre, ha az emberek se ártják magukat az ő dolgába. Hanem, hogy emlékezetes legyen nekik a lecke: sose nőtt többet a dió olyan nagyra, mint azelőtt volt. Pedig ugye, kár?
Mesék: A TÉLAPÓ HARAGJA
Mese kategóriák: