Egy király titka: miért nem tudott nevetni?
Volt egyszer, nagyon régen, egy messzi országban egy király, akit mindenki tisztelt, de akinek soha senki sem látta a mosolyát. Bár aranykorona ragyogott a fején, arcára mindig csak szomorúság ült. Az emberek csodálkoztak, vajon mi lehet ennek az oka, hiszen azt hitték, a királyok élete felhőtlen öröm lehet.
A király gyermekkora és az elveszett vidámság
A király gyermekkora boldogan telt. Szerető szülei és hűséges barátai körében nevetéssel, játékkal teltek napjai. Egy szép napon azonban, amikor még kicsi fiú volt, elveszítette legkedvesebb játszótársát, a kiskutyáját. Attól kezdve a mosoly mintha eltűnt volna az arcáról. Felnőtt, de a szomorúság mindig vele maradt, mintha egy láthatatlan köpenybe burkolózott volna.
Udvari bolondok és a hiábavaló tréfák kora
A palotában szolgáló udvari bolondok mindent megtettek, hogy felvidítsák a királyt. Bohókás kalapokban ugráltak, vicces verseket szavaltak, sőt, néha még a fejen is megálltak. Egyszer az egyik bolond, Pöttyös, lelkesen mondta: "Fenség, nézze csak, milyen nagyot tudok bukfencezni!" A király azonban csak szomorúan ingatta a fejét, és így felelt: "Kedves Pöttyös, bármennyire is igyekszel, a szívem még mindig nehéz."
Az udvar próbálkozásai a mosoly felidézésére
Az udvar népe is mindent kipróbált. A szakácsok édes süteményekkel lepték meg a királyt, a kertészek illatos virágokat ültettek. Az egyik napon, amikor a király végigsétált a kertben, egy kisfiú odafutott hozzá, és ezt mondta: "Majd én dalolok Felségednek, hátha így sikerül mosolyognia!" A király kedvesen megköszönte, de a mosoly még mindig elmaradt.
A király szomorúságának okai: rejtett sebek
Sokan találgatták, mi lehet a baj. Egy öreg tanácsos egyszer azt mondta: "Felség, talán valami régi bánat nyomja a lelkét, amit el kellene engedni." A király elgondolkodott. "Lehet, bölcs tanácsos, de nem tudom, hogy mennyire könnyű letenni azt, amit régen elveszítettünk." Szíve mélyén még mindig fájt a gyermekkori veszteség, s úgy érezte, nincs, aki igazán megértse őt.
Egy titokzatos idegen érkezése a palotába
Egy nap azonban egy különös idegen érkezett a palotába. Kicsi, törékeny asszony volt, arca barátságos, szemében melegség csillogott. Finoman meghajolt, és így szólt: "Felség, engedje meg, hogy meséljek Önnek egy történetet." A király kíváncsian bólintott.
Az öregasszony mesélt egy kisfiúról, aki elvesztette legjobb barátját, de aki a szeretet erejével aztán megtanult újra örülni az élet apró csodáinak. Ahogy a király hallgatta a történetet, valami meleg érzés költözött a szívébe. "Talán engem is meggyógyíthat a szeretet?" – gondolta félve.
A nevetés ereje: változás a király életében
Másnap reggel a király a palota kertjében sétált, amikor egy kismadár vidám csicsergésére lett figyelmes. A madár körülötte repkedett, egyszer csak a vállára szállt, és énekelt neki. A király önkéntelenül elmosolyodott. Ezt látta a kertész is, és boldogan kiáltott fel: "Felség, ön mosolyog!" A hír gyorsan elterjedt, s mindenki örült, hogy végre megtört a varázs.
A király tanulsága: hogyan lelt rá az örömre
A király attól a naptól kezdve minden nap igyekezett megosztani másokkal a szeretetet és a jóságot. Segített a rászorulóknak, együtt játszott a gyerekekkel, és mindig volt egy kedves szava mindenkinek. Megtanulta, hogy a nevetés nem mindig könnyen jön, de ha a szíved nyitott a szeretetre, előbb-utóbb újra rád talál.
Ennek a királynak a története azt tanítja: az igazi öröm a szívben születik, amikor megengedjük magunknak, hogy másokat szeressünk, és elfogadjuk mások szeretetét.
Így volt, igaz volt, tündérmese volt! Vagy mégsem?
