Egy kicsi faluban, messze innen, élt egy kedves kislány, Emese, aki mindig vidáman játszott a patak partján, a virágos réten. Egy napon, amikor a nap éppen lebukott a domb mögött, Emese egy csillogó követ talált a fűben. Úgy ragyogott, mintha ezer pici tündér szikrázna benne. Emese csodálkozva felkiáltott: "Vajon kié lehet ez a kő? Vagy talán varázslatos?" Ahogy megérintette a követ, egy apró hang szólalt meg benne: "Kívánhatsz egyet, de gondold meg jól, mit kérsz!"
Emese szíve hevesen dobogott, mert sosem volt még ilyen lehetősége. Hosszasan gondolkodott, mit is kívánhatna. Arra gondolt, jó lenne egy hatalmas fagylalt, vagy egy póniló, de aztán eszébe jutott valami sokkal fontosabb: "Azt kívánom, hogy mindenki a faluban boldog lehessen, senki ne szomorkodjon!" A kő ekkor megremegett, és egy gyenge fény ölelte körbe Emesét.
Másnap reggel, amikor Emese felébredt, minden más volt. A szomszéd néni, aki mindig morcosan söpörte az utcát, most mosolyogva kínált friss süteményt az arra járóknak. A falubeli gyerekek sem veszekedtek, hanem együtt játszottak a réten. Emese szíve majd kiugrott a helyéből örömében.
A kívánság nemcsak a falut, hanem Emese gondolatait is megváltoztatta. Észrevette, mennyire fontos odafigyelni másokra, és mennyit jelent egy kedves szó vagy egy ölelés. Ahogy telt-múlt az idő, Emese is igyekezett mindig segíteni, ha valaki szomorú volt vagy elveszett valamit. "Nézd csak, Anikó! Ma is mindenkinek sikerült mosolyt csalni az arcára" – mondta Emese legjobb barátnőjének.
Sokan észrevették a változást. Emese anyukája is meglepődött, amikor a testvérkéje, Laci, már nem csúfolkodott, hanem inkább segített neki. "Mitől van ilyen jókedv mindenkin, Emese?" – kérdezte anyukája. Emese mosolyogva csak annyit mondott: "Talán a szeretet erejétől."
A falubeliek között akadtak olyanok is, akik először furcsán nézték ezt a sok változást. "Biztos valami különös dolog történt!" – suttogták a boltban. De egyre többen próbáltak kedvesek lenni egymással, és napról napra egyre könnyebb lett örülni a másik örömének.
Az út a boldogsághoz nem volt mindig könnyű. Előfordult, hogy valaki elfelejtett mosolyogni, vagy mégiscsak összevesztek a gyerekek valamin. Ilyenkor Emese mindig emlékeztette őket: "Ne feledjétek, hogy egy kedves szó csodákra képes!" Néha saját magának is emlékeztetnie kellett erre, amikor fáradt vagy türelmetlen volt.
A kívánság végül mindenkit megváltoztatott. A falu ünnepet tartott, ahol mindenki együtt énekelt és táncolt. A szomszéd néni, a régi morcos, most ő volt a leghangosabb nevető. "Köszönöm, kicsi Emese, hogy megtanítottál minket egymásra figyelni!" – mondta meghatottan.
Ettől a naptól kezdve a falu híres lett arról, hogy ott mindenki segít a másiknak, és a gyerekek esténként úgy köszönnek el egymástól: "Holnap is figyeljünk egymásra, jó?"
Emese és barátai új játékokat találtak ki, amiben a legfontosabb szabály az volt: "Csak akkor nyersz, ha a másik is örül!" Sőt, a falu apraja-nagyja megtanulta, hogy egy jókívánság, ha szívből jön, tényleg megváltoztathatja a világot.
Így hát, ahogy a mesében is történt, a kívánság ereje valóban mindent megváltoztatott. Emese tanulsága az lett, hogy ha szeretettel fordulunk egymáshoz, a legnagyobb csoda is valóra válhat.
Így volt, igaz volt, mese volt!
Így volt, úgy volt, volt egyszer egy mese!
Így volt, mese volt, talán igaz sem volt.
