Csarusin: Flórián, a kandúr
Csarusin: Flórián, a kandúr
Szép, szabad az élet a széles Volga folyó partján! Nézd csak, milyen széles a víz! Alig látni a túlsó partot. Csillog-villog az élő, hömpölygő víz. Ég és föld nézegeti magát a tükrében: a felhők, a monnybolt kékje, a szalonkák, amelyek füttyentve szállnak zátonyról- zátonyra, a csapatostól szálló vadludak, récék, a repülőgép, amelyen emberek sietnek dolgukra, a fekete füstcsóvás fehér gőzhajók, az uszályok, a partok, a szivárvány.
Elnézed ezt a hömpölygő tengert, a vándor fellegeket, és úgy tetszik, a partok is vándorolnak, azok is mozognak, mennek valahová, mint köröskörül minden
Szép és jó az élet a Volga partján!
Ott a víz mellett, a meredek, vízmosta part aljában, kicsi csőszkunyhójában öreg folyamőr éldegél. Ha a folyóról nézed, csak ablakát, ajtaját látod. Ha fentről nézed, a part tetejéről, csak egy szál kémény nyúlik ki a fű közül.
A Volgán éjjel-nappal járnak a hajók, vontatógőzösök szuszognak, pöfögnek, hatalmas uszályokat cipelnek kötélen, mindenféle teherrel megrakodva, vagy hosszú tutajokat vontatnak.
Lassan haladnak felfelé az ár ellen, csapkodják a vizet kerekükkel. Ha almával megrakott hajó jön, akkor édes almaszag terjeng az egész Volga felett. Vagy egyszer csak halszag árasztja el a vidéket: ez annyit jelent, hogy halat szállítanak valahonnan. Jönnek aztán posta- és személy- szállító hajók, egy- és kétfedélzetűek. A leggyorsabban járnak a kétfedélzetű gőzösök, ámiknek világoskék sáv van a kéményén. Ezek csak a legnagyobb kikötőkben állnak meg, s a nyomukban óriási hullámok támadnak, futnak ki a fövényes partra.
Az öreg folyamőrnek az a feladata, hogy vörös és fehér jelzőbólyákat helyez el a zátonyok, sekély helyek két oldalán. A bolya: úszó, fonott kosár, a tetején jelzőlámpa. Mutatja a hajósoknak a helyes utat.
Esténként az öreg kimegy a csónakkal és meggyújtja a bójákon a jelzőlámpákat, reggel pedig eloltja. Szabad idejében meg halászik. Szenvedélyes horgász az öreg.
Egyszer napestig horgászott. Fogott magának egy jó halleveshez valót: sügért, durdát, keszeget, s azzal hazament. Kinyitja a kunyhó ajtaját — nini, micsoda meglepetés! Úgy látszik, vendége érkezett.
Az asztalon, a kolompérosfazék mellett hófehér, hosz- szúszőrű cica üldögél.
Mikor a vendég meglátta a házigazdát, meggörbítette a hátát és a fazékhoz dörgölőzött. Csupa korom lett a hófehér oldala!
— Honnan jöttél, hová valósi vagy?
A kandúr csak dorombolt, hunyorgott, s még jobban bekormozta az oldalát a nagy dörgölőzésben. Különböző színű a két szeme: az egyik égszínkék, a másik élénksárga.
— Nesze, kedves egészségedre — mondta a folyamőr és adott neki egy sügért.
A kandúr a körme közé kapta, egyet mordult és felfalta. Aztán megnyalta a szája szélét: jöhet a következő.
Megevett még négy halat. Azután felugrott az öreg mellé a szalmazsákra és elszundított. Elnyújtózott, dorombolt, hol az egyik mancsát nyújtotta ki, hol a másikat, hol az egyiken meresztgette a körmét, hol a másikon.
Úgy megtetszett neki az élet a csőszkunyhóban, hogy egészen ottmaradt.
Az öreg megörült neki. Kettecskén mégis vidámabb az élet! így hát attól fogva együtt éldegéltek.
Azelőtt nem volt kivel beszélgetnie az öregnek, most a kandúrral beszélgetett. Elnevezte Flóriánnak. Azelőtt nem volt kivel horgásznia, most a kandúr is kijárt vele a csónakon.
A csónak farában ült, mintha kormányozna.
Esténként azt mondja neki az öreg:
— Úgy látom, Flórián, itt az ideje, hogy meggyújtsuk a jelzőlámpákat. Mindjárt besötétedik! És ha nem gyújtjuk meg a lámpákat, zátonyra futnak a hajók.
A kandúr meg mintha értené, mi az, hogy „jelzőlámpát meggyújtani”. Lemegy a partra, beszáll a csónakba és
várja az öreget, míg megjön az evezőkkel, meg a petróleummal, amit a lámpásokba töltenek.
Kimennek, meggyújtják a jelzőlámpákat, s eveznek vissza. Horgászni is együtt jártak. Az öreg horgászott, Flórián meg ült mellette. Ha kicsi halat fogott, a kandúr kapta; ha nagy hal került a horogra, az öregnek jutott.
Így volt ez náluk szokásban: együtt dolgoztak, együtt halásztak. Egyszer a parton üldögélt az öreg a macskájával, és horgászott. Egyszer csak nagyot ránt a horgon valami hal. Kihúzza az öreg a vízből, nézi: hát egy mohó kis sügér kapta be a csalétket, akkora, mint a kisujjam, de akkorát rántott, mint egy jókora csuka. Az öreg levette a horogról és a macska felé nyújtotta:
— Nesze, Flóriánom, rágcsálj.
De Flórián nincs sehol. Ejnye, ejnye, hová lett?
Látja az öreg, hogy a kandúr messzire elszaladt a parton, amott fehérük a tutajon.
„Vajon miért ment oda? — csodálkozott az öreg. — És mit csinálhat? Megyek, megnézem.”
Odamegy: hát a kandúr is horgászásra adta a fejét. Hasal a tutajon és a mancsát belelógatja a vízb e, nem moccan, még a szempillája se rebben. És amikor a kis halak csapatostul előúsznak a tutaj alól, hopp! — utánakap és megkaparintja az egyik halacskát.
Az öreg szemét-száját eltátotta ámulatában.
— No, ilyen ügyes macskát se láttam még! — azt mondja. — Jel van, Micurka, derék halász vagy! No, gyere, fogj nekem egy kecsegét, hallevesnek, de minél zsírosabbat!
A kandúr rá se hederített, bekapta a halat, aztán arrébb ment, megint lehasalt a tutajra és halászott tovább.
Attól fogva így halásztak, külön-külön, kiki a maga módján: az öreg zsineggel, horoggal, a kandúr meg manccsal-karommal.
De a jelzőlámpákat továbbra is együtt gyújtották meg.
(Fordította: Szőllősy Klára)
Csarusin: Flórián, a kandúr
Csarusin: Flórián, a kandúr