Csarusin: Flórián, a kandúr

Csarusin: Flórián, a kandúr

Csarusin: Flórián, a kandúr

Csarusin: Flórián, a kandúr

Szép, szabad az élet a széles Volga folyó partján! Nézd csak, milyen széles a víz! Alig látni a túlsó partot. Csillog-villog az élő, hömpölygő víz. Ég és föld nézegeti magát a tükrében: a felhők, a monnybolt kékje, a szalonkák, amelyek füttyentve szállnak zátonyról- zátonyra, a csapatostól szálló vadludak, récék, a repülőgép, amelyen emberek sietnek dolgukra, a fekete füstcsóvás fehér gőzhajók, az uszályok, a partok, a szivárvány.

Elnézed ezt a hömpölygő tengert, a vándor fellegeket, és úgy tetszik, a partok is vándorolnak, azok is mozognak, mennek valahová, mint köröskörül minden

Szép és jó az élet a Volga partján!

Ott a víz mellett, a meredek, vízmosta part aljában, kicsi csőszkunyhójában öreg folyamőr éldegél. Ha a folyóról nézed, csak ablakát, ajtaját látod. Ha fentről nézed, a part tetejéről, csak egy szál kémény nyúlik ki a fű közül.

A Volgán éjjel-nappal járnak a hajók, vontatógőzösök szuszognak, pöfögnek, hatalmas uszályokat cipelnek kötélen, mindenféle teherrel megrakodva, vagy hosszú tutajokat vontatnak.

Lassan haladnak felfelé az ár ellen, csapkodják a vizet kerekükkel. Ha almával megrakott hajó jön, akkor édes almaszag terjeng az egész Volga felett. Vagy egyszer csak halszag árasztja el a vidéket: ez annyit jelent, hogy halat szállítanak valahonnan. Jönnek aztán posta- és személy- szállító hajók, egy- és kétfedélzetűek. A leggyorsabban járnak a kétfedélzetű gőzösök, ámiknek világoskék sáv van a kéményén. Ezek csak a legnagyobb kikötőkben állnak meg, s a nyomukban óriási hullámok támadnak, futnak ki a fövényes partra.

Az öreg folyamőrnek az a feladata, hogy vörös és fehér jelzőbólyákat helyez el a zátonyok, sekély helyek két oldalán. A bolya: úszó, fonott kosár, a tetején jelzőlámpa. Mutatja a hajósoknak a helyes utat.

Esténként az öreg kimegy a csónakkal és meggyújtja a bójákon a jelzőlámpákat, reggel pedig eloltja. Szabad idejében meg halászik. Szenvedélyes horgász az öreg.

Egyszer napestig horgászott. Fogott magának egy jó halleveshez valót: sügért, durdát, keszeget, s azzal hazament. Kinyitja a kunyhó ajtaját — nini, micsoda meglepetés! Úgy látszik, vendége érkezett.

Az asztalon, a kolompérosfazék mellett hófehér, hosz- szúszőrű cica üldögél.

Mikor a vendég meglátta a házigazdát, meggörbítette a hátát és a fazékhoz dörgölőzött. Csupa korom lett a hófehér oldala!

— Honnan jöttél, hová valósi vagy?

A kandúr csak dorombolt, hunyorgott, s még jobban bekormozta az oldalát a nagy dörgölőzésben. Különböző színű a két szeme: az egyik égszínkék, a másik élénksárga.

— Nesze, kedves egészségedre — mondta a folyamőr és adott neki egy sügért.

A kandúr a körme közé kapta, egyet mordult és felfalta. Aztán megnyalta a szája szélét: jöhet a következő.

Megevett még négy halat. Azután felugrott az öreg mellé a szalmazsákra és elszundított. Elnyújtózott, dorombolt, hol az egyik mancsát nyújtotta ki, hol a másikat, hol az egyiken meresztgette a körmét, hol a másikon.
Úgy megtetszett neki az élet a csőszkunyhóban, hogy egészen ottmaradt.

Az öreg megörült neki. Kettecskén mégis vidámabb az élet! így hát attól fogva együtt éldegéltek.

Azelőtt nem volt kivel beszélgetnie az öregnek, most a kandúrral beszélgetett. Elnevezte Flóriánnak. Azelőtt nem volt kivel horgásznia, most a kandúr is kijárt vele a csónakon.

A csónak farában ült, mintha kormányozna.

Esténként azt mondja neki az öreg:

— Úgy látom, Flórián, itt az ideje, hogy meggyújtsuk a jelzőlámpákat. Mindjárt besötétedik! És ha nem gyújtjuk meg a lámpákat, zátonyra futnak a hajók.

A kandúr meg mintha értené, mi az, hogy „jelzőlámpát meggyújtani”. Lemegy a partra, beszáll a csónakba és

várja az öreget, míg megjön az evezőkkel, meg a petróleummal, amit a lámpásokba töltenek.

Kimennek, meggyújtják a jelzőlámpákat, s eveznek vissza. Horgászni is együtt jártak. Az öreg horgászott, Flórián meg ült mellette. Ha kicsi halat fogott, a kandúr kapta; ha nagy hal került a horogra, az öregnek jutott.

Így volt ez náluk szokásban: együtt dolgoztak, együtt halásztak. Egyszer a parton üldögélt az öreg a macskájával, és horgászott. Egyszer csak nagyot ránt a horgon valami hal. Kihúzza az öreg a vízből, nézi: hát egy mohó kis sügér kapta be a csalétket, akkora, mint a kisujjam, de akkorát rántott, mint egy jókora csuka. Az öreg levette a horogról és a macska felé nyújtotta:

— Nesze, Flóriánom, rágcsálj.

De Flórián nincs sehol. Ejnye, ejnye, hová lett?

Látja az öreg, hogy a kandúr messzire elszaladt a parton, amott fehérük a tutajon.

„Vajon miért ment oda? — csodálkozott az öreg. — És mit csinálhat? Megyek, megnézem.”

Odamegy: hát a kandúr is horgászásra adta a fejét. Hasal a tutajon és a mancsát belelógatja a vízb e, nem moccan, még a szempillája se rebben. És amikor a kis halak csapatostul előúsznak a tutaj alól, hopp! — utánakap és megkaparintja az egyik halacskát.

Az öreg szemét-száját eltátotta ámulatában.

— No, ilyen ügyes macskát se láttam még! — azt mondja. — Jel van, Micurka, derék halász vagy! No, gyere, fogj nekem egy kecsegét, hallevesnek, de minél zsírosabbat!

A kandúr rá se hederített, bekapta a halat, aztán arrébb ment, megint lehasalt a tutajra és halászott tovább.

Attól fogva így halásztak, külön-külön, kiki a maga módján: az öreg zsineggel, horoggal, a kandúr meg manccsal-karommal.

De a jelzőlámpákat továbbra is együtt gyújtották meg.
(Fordította: Szőllősy Klára)

Csarusin: Flórián, a kandúr

Csarusin: Flórián, a kandúr

Csarusin: Flórián, a kandúr