Benedek Elek: Erős János
Mesék: Benedek Elek: Erős János
Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, hetedhét országon egy sánta arasszal innét, volt egy szegény asszony, s annak egy nagy mihaszna fia. Szőtt, font a szegény asszony éjjel-nappal, keze-lába meg nem állt a nagy, erős munkában, de az a kötélrántó* nagy kamasz legény bezzeg nem csinált semmit, csak heverdegélt a porban reggeltől estig, s őrölgette a port egyik kezéből a másikba.
Hej, búsult a szegény asszony, csakhogy föl nem vetette a nagy bánat s a keserűség. Mi lesz az egyetlen magzatjából, ha ő egyszer behunyta a szemét. Hiszen olyan gyámoltalan, olyan világ restje, hogy még a kész istenáldását sem akarja a szájához emelni. Egyszer azonban csak megszólal János, s kérdi az anyjától:
– Édesanyám, mit kopácsolnak a szomszédnál olyan erősen?
– Ott bizony, édes fiam, házat építnek az emberek, s azon kopácsolgatnak.
Uccu neki! fölugrik János nagy serényen, hogy az édesanyjának szeme-szája tátva maradt az erős álmélkodástól, s azt mondta:
– Megyek oda én is, édesanyám, hátha hasznomat vehetnék.
Amikor a házépítőkhöz érne, hát ezek éppen akkor erőlködnek egy kilencöles szarufával,* de nem volt annyi lelkük is, istenük is, hogy fel tudják emelni. Összeüti János a tenyerét nagy álmélkodva, s odakiált:
– Hát még azt sem tudják felemelni?!
– Eltakarodj innét, te hammőrlő* – rikkantott rá egy ember -, mert mindjárt a fa alá teszem a nyakadat!
– Nye, te! Ne olyan mérgesen, mert kieteknek sem fele kár, amit megesznek (hanem egész), ha még azt a vékony karót sem tudják föltenni. Ide vele!
Azzal megfogá a szarufát, s úgy fellódította, akár csak egy botot.
No hiszen, lett egyszerre nagy becsülete Jánosnak. Ahol csak építettek, mindenfelé őt hívták legelöl, ő adogatta fel a legnehezebb fákat, s annyi pénzt keresett, hogy nem is tudta, mit csináljon, hová tegye.
De bezzeg örült az anyja is! Hogy neki milyen derék fia van. Hogy az őt eltartja halála napjáig. De bizony elment a bíróhoz, s annak is eldicsekedett, hogy így s hogy úgy… Fösvény ember volt a bíró, soha nem tartott szolgát, de gondolta, Jánost megfogadja jó olcsón. Úgyis éppen most vett egy rengeteg nagy, bokros földet, ez az erős legény majd kiirtja. Mondja az asszonynak a szándékát. Hej, hogy megörült szegény feje! Futott haza, s tüstént vitte Jánost a bíróhoz. Az egyesség ugyancsak hamar ment. Az volt a kommencióba,* hogy a bíró ellátja Jánost anyjostul étellel-itallal, ruházattal, amikor pedig elmegy, kap még egy pár bocskorszíjat. Ezt pedig vagy a bíró, vagy a János hátából vágják, már annak a hátából, amelyik megharagszik a másikra.
Újesztendő napján beállott János a bíróhoz, hogy megkezdje a szolgálatot. Másnap reggel már egy kicsi, hideg puliszkát adtak elébe, s azt mondták, hajtsa ki a juhokat a ciheresbe,* de estig haza ne jöjjön, és irtsa azt a ciherest! Hanem a tarisznya olyan lapos volt, mintha csak a mennykő csapott volna belé.
Nem búsult ezért János, kihajtotta a juhokat, szépen magukra hagyta, hogy legeljenek, ő pedig száraz ágat hordott össze, s olyan tüzet csapott, hogy csak úgy lobogott az ég felé. Mikor aztán jó parazsa égett, megfogott két bárányt, megnyúzta, felhúzta egy jó kemény cserfa nyársra, megsütötte szép ropogósra, s úgy jóllakott, hogy a királlyal se cserélt volna.
Estefelé szépen hazaeregélt a juhokkal. Mikor hazaért, kérdi a bíró:
– Hát mekkora helyen nyúztad meg János?
– Én biz egészen, instálom – felelte János.
– Egészen-e, te? Mit nyúztál meg egészen?!
– Hát azt a két tarka bárányt, instálom. De talán haragszik is, bíró uram?
– Dehogy haragszom, dehogy haragszom! Jól tetted. Tégy úgy másszor is, ha a feleségem semmit sem tesz a tarisznyádba.
A bíró jól eldöngette a feleségit, hogy ilyen szörnyű kárt csinált neki a fukarságával, pedig ő parancsolta meg, hogy semmit se tegyen a tarisznyájába; de nem volt más, akin kitöltse a haragját.
Hát csak így telt el az egész tél. Mikor aztán kitavaszodott, kimegy a bíró, hogy lássa, mennyire van János az irtással.
Hej, lelkem, Istenem, nem volt annak egy bokor sem híja. János pedig úgy aludt a juhok mellett, mint a bunda. Költi a bíró, szidja, de János föl se vette, csak kérdi:
– Talán bizony haragszik, bíró uram?
– Dehogy haragszom, dehogy haragszom, te gazember, csak tartsd a hátadat, hadd hasítom ki belőle a bocskorszíjat, mert nem tartottad meg a kommenciót!
– Már akkor előbb a bíró uram tartsa, mert kied se tartotta meg a kommenciót. Az anyámnak nem adott egy betevő falatot sem, nekem is csak nagy ritkán.
Ezen bizony nem lehet kifogni, gondolja a bíró, már csak kínlódik vele, míg a ciheres kiirtódik. Másnap Jánost csakhogy föl nem vetette a csudálkozás, mikor meglátta, hogy a tarisznyában nagy fehér cipó, mellette szalonna, túró s még pálinka is van.
No, gondolta, már most csakugyan az irtáshoz kell látni. Előbb fejszével kezdette, de ez lassan ment. Ő bizony, gondolja, egyet se kínlódik, elhajítja a fejszét, két kézre fogja a bokrot, s úgy rángatta ki egyiket a másik után, mint az asszonyok a kendert.
Két nap alatt mind kitépte: fát, cserjét, bokrot, borsikát,* aztán összehordta egy nagy csomóba, akkorába, mint egy templom, s alája gyújtott.
Hej, édes Istenem, lett tűz, de akkora, hogy este sem akart besötétedni. Látják a nagy tüzet a faluban, megijednek az emberek: na, most ég az egész világ!
Félreverik a harangot, ki fejszét, ki csebret kap a kézibe, s futnak a tűz felé, mintha szemüket vették volna ki. Csak amikor odaérnek, látják, hogy a bíró ciherese ég, s nem a világ.
János jót kacagott, s az emberek nagy bosszankodással hazaballagtak. Kérdi reggel a bíró Jánostól:
– Van-e még sok kiirtatlan, János?
– Egy szál sincs, bíró uram.
– Hát aztán mit csináltál, hová takarítottad?
– Elégettem mind egy szálig. Hát nem látta este azt a nagy tüzet?
– Dehogynem láttam! De nekem azt mondták, hogy a szomszéd falu ég, te gazember!
– Talán bizony haragszik, bíró uram?
– Dehogy haragszom, dehogy haragszom!
Pedig úgy haragudott, hogy majd szétpukkadt haragjában.
Nem tudta már sem a bíró, sem a bíróné, hogy mitévők legyenek Jánossal.
Éjjel-nappal azon törték a fejöket, hogy szabadulhatnának meg tőle. Egyszer mégis kieszelt valamit a bíró. Behívatja Jánost, s azt mondja neki:
– Nesze, itt van ennivaló, fehérnemű, vidd el az erdőre Miklós bátyádnak, aki már egy esztendeje van oda a disznókkal, s eddig bizonyosan lerongyosodott szegény. Ha megtalálod a disznókat, hajtsátok együtt haza.
Elindult János a rengeteg nagy erdőbe, hogy megkeresse azt a disznócsordát, amely nem volt soha. Mert azt már előre gondolhatta minden okos ember, hogy a bíró csak azért küldi Jánost az erdőbe, hogy ott pusztítsa el valami vadállat.
Ment, mendegélt János, bódorgott a sűrű rengetegben, bejárt minden helyet, ahol a bíró magyarázta, hogy erre lehet, arra lehet Miklós bá’, de nem találta sehol, de még csak egy élő lelket sem látott.
Már egy hete kereste, s tépelődött magában, vajon ne menjen-e haza, hogy megkérdezze újra: hol s merre járhat az a Miklós bá’. Amint így tépelődnék magában, nagy csörtetést, ropogást, csemcsegést, csámcsogást hall, akárcsak egy disznócsorda volna.
Hát csakugyan az volt! Egy nagy sereg disznó csörtet elé a sűrűben, s utánuk egy nagy feketeség lépeget. No, ez bizonyosan a disznópásztor.
Megörvend János, hogy mégis megtalálta a bíró disznait, kiabál torkaszakadtából:
– Hé, Miklós bá’, hé! megálljon kied, kenyeret hoztam, tisztát hoztam! – De Miklós bá’ csak lépegetett elébb-elébb, s morgott. Medve volt az, nem ember, úgy láttam, mint ma! A vaddisznócsordát kerülgette, hogyha megfoghatna egyet vacsorára. Megharagudott János erősen, hogy Miklós bá’ még a fülét se mozdítja, odaszaladt, s jót ütött a lapockájára.
– Adjon Isten, Miklós bá’! Hát kend már szóba sem áll a szegény emberrel? Bíró uram tisztát küldött, vegye fel hamar, hiszen minden leszakadt kendről!
Megijed a medve, nagy hirtelen felszalad egy fára, s onnét mormogott le Jánosra.
– Hát ne tréfálkozzék kied, jöjjön le arról a fáról, s vegye fel az inget!
De a medve meg sem mozdult, csak mormogott:
– Mam-mam-mam…
– Nem ma, hóhárom teremtette – rikkantott János -, hanem most mindjárt, Miklós bá’!
Hiszen beszélhetett ennek. Mérgelődött János, de nagyon, s mérgében úgy kikapta a fát tövestül, mindenestül, hogy csak végigdöndült a földön Miklós bával együtt.
Nagyot nyögött Miklós bá’, s kínjában olyant ordított, hogy zúgott bele a rengeteg.
– Megmondám úgy-e, hogy ne tréfálkozzék? Úgy-e, megütötte magát. Hát vegye föl azt az inget, no!
Hiszen Miklós bá’ most már nem is tréfált, két lábra állt, s úgy pofon nyalintotta Jánost, hogy a szeme zöldet, vöröset látott.
De már most Jánost is elhagyta az istenes béketűrése.
– Mam-ma! – morgott tovább Miklós bá’.
– Ma bizony, ma, felvegye kied azt az inget, mert mindjárt megtáncoltatom! – ordított János.
No, annak ugyan ordíthatott, beszélhetett szépen, csúnyán, akárcsak a falnak, Miklós bá’ csak mormogott, s jobbról-balról legyintgette Jánost.
– Úgy-e?! Megálljon kied! – Azzal vette az inget, gatyát, megfogta Miklós bát, szépen felöltöztette, s még jókat is ütött arra a tagjára, melyiket nem úgy hajlította, amint kellett volna. Mikor az öltöztetéssel elkészült, karon fogta Miklós bát, s vitte, hogy a disznócsordát hajtsák haza. Hanem azoknak bizony rittyegtethetett az ostorával, mert az egyik sem ment arra, amerre ő akarta, s ha valamelyiket meg találta sújtani, visszafordult, s nagyokat vicsorított rá az agyarával. Mikor látta, hogy így nem boldogul, levágott egy háromöles bikkfa karót, s azzal kezdette oldalba kenegetni a disznókat. Használt is ez, csak egy szörnyű vadkan fordult meg egyre, s futott neki, hogy levágja.
– Állj meg, disznó – mondta János -, mindjárt megtanítlak emberségre! – s azzal úgy fejbe vágta, hogy tüstént felfordult. Aztán odaadta Miklós bának, hogy viseljen rá gondot, míg a többit összetereli.
Hanem Miklós bá’ úgy viselte gondját, hogy mind egy falásig megette, mire János visszakerült.
– Legalább felét meghagyhatta volna – morgolódott János -, de nem bánom, no, csak segítsen hazahajtani a többit!
De a medve csak morgott:
– Mam-mam!
– Nem ma, az árgyélusát, hanem most! – kiáltott János, s olyat csapott a medvére, hogy mindjárt megindult.
Másnap estére szerencsésen hazaeregéltek.
Hej, Szűz Mária, Szent József! A bírót, ahogy meglátta azt a tenger sok disznót, mindjárt kirázta a hideg a nagy ijedtségtől. János azt sem mondta: befellegzett, berekesztette a pajtába a disznókat, Miklós bának egyet megsütött vacsorára, aztán bement a bíróhoz, s azt mondta neki:
– No, bíró uram, én hazahajtám a disznókat, de én az olyan pásztort, amilyen Miklós bá’, még földdel sem tartanám. Hiába istenkedtem neki, a tisztát is csak erővel adhattam rá, pedig már egy kötő sem volt rajta, minden leszakadt róla; nem kellett annak sem a jó lágy cipó, sem a jó sült hús, csak nyersen eszi, no de aztán meg is evett egy disznót egészen. Hazafelé pedig az istenért sem akart jönni. Biz én, ha bíró uramnak volnék, nem tartanám tovább.
– Nem is tartom, fiam, nem is, csak kergesd ki még a falu határából is – biztatá a bíró, csak hogy a medvétől megszabaduljon.
Kiment János, fültőn fogta a medvét, kivezette a mezőre, s azt mondta:
– Fel is út, le is út, Miklós bá’, menjen, amerre a szeme lát! – Ment is a medve, futott egyenest az erdő felé, mintha a szemét vették volna.
“No – gondolja a bíró -, ettől csak megszabadultam, de már most mit csináljak azzal a tenger sok vaddisznóval!”
Behívatja Jánost, s mondja neki:
– János fiam, úgy szemlélem, hogy azok a disznók jó húsban vannak, öld le hajnalban valamennyit.
Fölkelt János jó hajnalban, sorba ölte valamennyi disznót, aztán elkezdette perzselni őket. Reggelre mind fölperzselte a bírónak, ami szalmája volt.
Mondja a bíró, menjen el a megyebíróhoz, s kérjen kölcsön egy kis szalmát.
János elment, s a megyebíró azt mondta:
– Eredj, fiam, a kertbe, van ott egy nagy kazal, vígy abból annyit, amennyit elbírsz.
Hátrament János a kertbe, fölemelte a kazal egyik végét, bebújt alája, s az egészet elindította. A csűrnél azonban nem fért el, letette a kazalt, a csűrt egy kicsit félrébb billentette, aztán ismét hátára kapta a szalmát, s mikor az ajtó elé ért, bekiáltott:
– Köszönjük alássan, megyebíró úr!
– Hej – kiáltott a megyebíró -, megállj, te gazember, ne vidd el mind a szalmámat!
De János oda se neki, mind elvitte, s fölperzselte.
A vaddisznótól most csak megszabadult volna a bíró, de nem Jánostól.
Megint kieszelt valamit, hogy elpusztítsa. Volt az udvaron egy mélységes mély száraz kút, s ez akkora malomkővel volt beborítva, hogy tizenkét ember meg sem tudta mozdítani.
Azt mondja a bíró Jánosnak:
– Vedd el azt a követ, s a húst, a szalonnát rakd be a kútba, hogy meg ne romoljék.
János csak úgy ellódította a malomkövet, aztán lement a kútba, hogy elrakja a sok húst, amit huszonnégy ember adogatott le. Egy darabig adogatták, de egyszer csak a bíró a malomkövet visszataszíttatta a kútra. János csak várt, várt, mikor adnak le már húst, de mikor látta, hogy hiába vár, fölindult, hogy lássa, mit csinálnak odafenn.
Ahogy fölért, a feje megakadt valami nehézbe. Nézi, s hát a malomkövet tették vissza a helyére. “Jól van, no – gondolta János -, egy kicsit nagy karimája van ennek a kalapnak, de kinek milyen kalapja van, olyannal köszön!” – A fejit bedugta a malomkő likába, szépen fölemelkedett az udvarra, s pálinkás jó reggelt kívánt a bírónak. Azt mondta:
– Köszönöm a kalapot, bíró uram, de már nekem meg nem árt a nap, ha nem is viselek ilyen nagy karimájú kalapot.
Ette a bírót a méreg, a bosszúság, évelődött,* hogy hát csakugyanvalóst nem tudja elpusztítni ezt a kötélrántó gazembert. Amint így évelődnék, jön a parancsolat, hogy vagy maga menjen, vagy valakit küldjön a király seregibe, mert menni kell a franciára. Megörült a bíró, most mégis megszabadul Jánostól. Adott neki egy fehér lovat, négy hétre feltarisznyálta elemózsiával, még pénzt is adott neki, két darab húszast.
János, mikor lovon ült, csak akkor kérdezte a bírótól:
– Hát aztán ott mit kell csinálni, bíró uram?
– Semmit, fiam, csak verekedni.
– No, ha csak verekedni, akkor az Isten áldja meg, bíró uram, köszönöm a szívességét! – Indult János, s meg sem állott, míg oda nem ért, ahol háborúztak. Éppen akkor volt a legnagyobb tűzben a két sereg. Leszállt a lóról, a fejét a lábához kötötte, maga pedig tüzet tett, elévette tarisznyáját, a tűzhöz tett egy kandér* vizet, s mikor az felforrott, puliszkalisztet öntött bele. Hát mikor javában főtt, fortyogott, az ellenség elkezd a tűz felé lődözni, s egy nagy ágyúgolyó éppen János mellé esik.
– Ide ne lövöldözzetek, hé – kiáltott János -, mert itt emberek vannak!
Hanem az ellenség nem sokat hallgatott Jánosra, s ágyúgolyó, puskagolyó úgy hullott körülötte, mint a záporeső.
Megint odakiált János:
– Mondom, hogy ne hajigáljatok, mert ha megüttök engem, vagy a puliszkafőzőt eltöritek, rútul jártok!
Még ki sem mondta jóformán, egy ágyúgolyó úgy elvitte a puliszkafőzőt, tüzestül, mindenestül, mintha nem is lett volna. De mármost János is megelégelte a tréfát, felszökik fektéből, kikap egy fiatal bikkfát tövéből, azzal neki az ellenségnek, üti-vágja, s úgy szertepaskolja, hogy ki elfutott, ki meghalt, de egy szál ellenség sem maradt.
– Úgy-e, megmondtam! – mondá János, mikor vége volt a nagy attaknak.* Azzal elment, újból tüzet rakott, s olyan puliszkát főzött, hogy a párája az égbe szállott.
Mikor éppen javában falatoznék, jött a király. Megköszönte szépen, hogy megszabadította országát az ellenségtől, egyszeribe megtette hercegnek, s az egyik leányát neki adta feleségül.
Ahogy megvolt a nagy dínomdánom, lakodalom, János hazament a falujába, az anyját magával vitte, s haláláig tejbe-vajba fürösztötte.
Még máig is élnek, ha meg nem haltak.
Mesék: Benedek Elek: Erős János
Mese kategóriák: