ANDERSEN: MINDENT A MAGA HELYÉRE!
Mesék: MINDENT A MAGA HELYÉRE
Száz esztendőnél is régebben esett meg, amit most elmondok.
Túl az erdőn, a nagy tó partján egy régi udvarház merengett, amit kastélynak tiszteltek a környékbeliek; sáncárkait fölverte a perje meg a sás. A kapujához vezető híd mellett öreg fűzfa borult a zizegő sás fölé. Lentről, a mélyút felől, vadászkürtök rivalgása hallatszott, lódobogástól rengett a föld, és a kis libapásztorlány sietve terelte át falkáját a hídon, hogy a hazavágtató vadászoknak utat adjon.
De a lovasok már ott dobogtak a fahídon, s a kislánynak fel kellett ugrania előlük a híd sarokkövére. Zsendülő leányka volt, gyönge testű, nyájas arcú és sugárzó tekintetű. De az udvarház gazdáját, a földesurat, nem indította meg a kislány kedves arca. Miközben szilaj lovát elröptette előtte, megsuhogtatta ostorát, és úgy mellbe csapta vele a libapásztorlányt, hogy az hanyatt zuhant a sáncárokba.
– Mindent a maga helyére! – rikkantotta. – Neked a pocsolyában a helyed! – és harsányan nevetett tulajdon elmésségén, vadászcimborái vele nevettek; duhaj jókedvében összevissza kiabált a társaság, a vadászkutyák csaholtak, zengtek a kürtök. Nemhiába tartja a mondás: “Gazdag madarak zajjal szállnak.” Ők aztán gazdagok voltak. Isten a tudója.
A szegény kis libapásztorlány zuhanás közben elkapta az öreg fűz egyik lehajló ágát, abba kapaszkodva függött az árok vize fölött, s amikor a földesúr, cimboráival meg kutyáival befordult az udvarház kapuján, megpróbált fölvergődni. De a fűzfaág letörött a súlya alatt, s a leányka az árokba zuhant volna, ha abban a pillanatban le nem nyúl érte egy erős kéz, és meg nem ragadja. Egy vándor házaló volt, aki mindent látott, s most a leányka segítségére sietett.
– Mindent a maga helyére! – kiáltotta a földesurat utánzó hangon, s fölhúzta a libapásztorlányt. Aztán a letörött fűzfaágat akarta visszailleszteni, de nem mindig lehet minden a helyén, hát a puha földbe szúrta le az ágat.
– Eressz gyökeret! – mondta. – Nőj magasra, ha tudsz, s az ágaidból furulyát faragjon az udvarház népe! – Pedig a lelke mélyén vesszőfutást kívánt a földesúrnak és cimboráinak.
Aztán befordult a kastélyba, nem a pompás termeibe persze, mert annál kisebb valaki volt. A cselédházba ment; a béresek megnézték a portékáját, forgatták, alkudoztak rá. Az emeletről, ahol a földesúr asztalnál ült a cimboráival, vad kurjongatás hallatszott, amit éneknek szántak, de csak ilyen rikoltozás telt tőlük. A vendégek harsogva nevettek, a vadászkutyák dühösen csaholtak; a kastélyban folyt a dínomdánom.
Erjesztett mézsör és tüzes bor járta, a falatot vadászebeikkel osztották meg a duhaj urak, még meg is csókolták egyik-másik agarat, vizslát, miután a kutya lógó fülével megtörölték a pofáját. Amikor hírét vették, hogy házaló érkezett a kastélyba, fölparancsolták a portékájával, de csak azért, hogy csúffá tegyék valamiképpen. Hiába, a bor gőze szállt a fejükbe, a józan ész kiröpült belőle.
Azt találták ki, hogy a házalónak harisnyába töltöttek bort, s abból kellett kiinnia, de sietve, mielőtt kicsurog! Amikor ezt a mulatságot is elunták, kártyázni kezdtek: egész gulyákat, parasztokat és tanyákat tettek föl egy-egy lapra.
– Mindent a maga helyére! – mondta magában a házaló, amikor végre kikerült a pokolból – mert annak tartotta a kastélyt. – A szabad országút, az való nekem, alig várom, hogy újra kinn legyek!
Azzal kifordult a kapun, s a kis libapásztorlány mosolyogva integetett utána. Napok teltek, hetek múltak; az a letört fűzfaág, amelyet a házaló az árokpart puha földjébe szúrt, megeredt, új hajtásokat növelt. A kis libapásztorlány el-elnézegette, s örült, hogy ilyen szépen cseperedik, mert valahogy a maga kis fájának érezte.
Zöldellt a kis fa, nődögélt, s ahogy cseperedett, úgy fogyatkozott a jószág a kastélyban. Lassanként mindent elvitt a tivornya meg a kártya – olyan két malomkő ez, amely lassan a legnagyobb vagyont is megőrli.
Nem telt bele hat esztendő, s a földesúr koldustarisznyát akasztott a nyakába; ott kellett hagynia házát és udvarát; földönfutóvá lett. Hajszálra úgy festett, mint az a hajdani szegény házaló, akivel harisnyából itatták a bort, hogy csúffá tegyék.
Mi lett a hajdani házalóból? Bizony a kastély meg a birtok új ura, mert a becsület meg a szorgalom a koldusok koldusának is szerencsét hoz. Attól a pillanattól, hogy a kastélyba az új uraság beköltözött, nem hallottak több kártyacsattogást az öreg falak. – Ördög bibliája: nem való a serény ember kezébe! – mondta a földesúr.
Hamarosan feleséget hozott a házhoz – ugyan kit? Bizony a kis libapásztorlányt, aki jólelkű és szerény teremtés maradt új ruháiban is, pedig olyan szép volt, mintha selyempárnák között született volna.
Csendben, boldogan éltek a régi udvarházban; az ifjú asszony a ház körül szorgoskodott, az ura a gazdaságban; egyre jobban gyarapodtak, mert igaz a mondás: “Ahol a jólét megtelepszik, onnan nehezen áll tovább!” Kitataroztatták az öreg udvarházat, az iszapos sáncárkokat is kitisztogatták, gyümölcsfákat ültettek a ház köré. Maga a ház is ragyogott a rendtől. A hosszú téli estéken a ház úrnője együtt szőtt-font a cselédeivel, sohasem pihent ölben a keze. Gyermekei születtek, felnőttek egészségben, tudós mesterek tanították őket. Ők meg lassan megöregedtek.
A kastély előtt árnyas fává terebélyesedett a hajdan leszúrt ágacska, zöld leveleit lágyan simogatta a szél, ágait nem nyeste senki.
– Ez a mi családfánk! – mondták az öregek felnőtt gyermekeiknek. – Tiszteljétek, becsüljétek!
Azóta száz esztendő telt el, a mi korunkba fordult az idő.
A nagy tóból süppedékes ingovány lett, a régi udvarház helyét csak egy romba dőlt fa jelezte meg egy pocsolya – ennyi maradt a sáncárokból. Csak a fűzfa susogott a szélben, a hajdani leszúrt ágacska, terebélyes zöld szoknyája lágyan ringott, s mintegy élő tanúja volt annak: milyen szép lehet egy fűzfa, ha kedvére nőhet! Törzsét ugyan hatalmas repedés szántotta át, a viharok is meggörnyesztették egy kicsit, de állt; réseit, hasadékait földdel hordta tele a szél, s kisarjadt belőlük a fű, a virág. Fönt, ahol a legvastagabb ágak szétváltak, valóságos kis függőkert pompázott, málna meg madársóska zöldellt az ágak között, még egy parányi vadberkenyebokor is gyökeret vert, s finom kis ágait a fűzfa képével együtt verte vissza a víz tükre, ha a szél néha félresodorta róla a zöld békalencsét. A mezőt átszelő kis ösvény éppen a vén fűzfa tövében vezetett el.
Fönt a dombon, az erdő szélén, új kastély büszkélkedett, ez most már igazán megérdemelte a kastély nevet. Termeiből messze el lehetett látni a vidékre, s ablakai olyan fényesek voltak, hogy a nagy ragyogástól észre se vette az ember az ablakokat. A följárat széles lépcsőjét rózsalugassá alakította valami ügyes kertész. A pázsit a kastély előtt olyan fényes zöld volt, mintha reggel meg este szálanként fényesítették volna. A termekben drága képek pompáztak, selyem- meg bársonyszékek, pamlagok, márványasztalok, szattyánbőrbe kötött aranymetszésű könyvek; gazdag emberek lakták az új kastélyt, előkelő emberek: a báró úr meg a családja.
A pompás kastélyban minden illett egymáshoz. Az új urak jelszavát is az volt: “Mindent a maga helyére!” Azért is akasztották a hajdani öreg udvarházat díszítő képeket a cselédházba vezető folyosóra. Ócska lomnak tartották a sok régi festményt, különösen két arcképet: az egyik meggyszín kabátos, parókás férfit ábrázolt, a másik egy rózsaszálat tartó, rizsporos hajú asszonyt. Mind a két arcképet fűzfaágból font koszorú övezte. A vásznon sok kerek lyuk tátongott, jelezve, hogy a báróúrfiak az öreg pár arcképét használták céltáblának, amikor íjukkal célba lőttek. A hajdani házalót meg a hajdani libapásztorlányt ábrázolta a két festmény, a bárócsalád őseit.
– Ez a dédapánk meg a dédanyánk?! – kiáltott fel hitetlenkedve az egyik báróúrfi. – Hiszen a férfi házaló volt, az asszony meg libapásztorlány. Nem is hasonlítanak a mi szüleinkhez. Ez a két kép is ügyetlen mázolmány!
– Mindent a maga helyére! – adták ki a jelszót, és a két festmény a cselédházba vezető folyosóra került.
A báróúrfiakat egy házitanító nevelgette. Egy nap sétálni vitte az úrfiakat, s velük tartott legidősebb nénjük is. Az öreg fűzfa mellett vezető ösvényre tértek; a bárókisasszony útközben mezei virágot szedett. – Mindent a maga helyére! – mondta, s ügyesen rendezgette a virágokat, mindegyiket oda, ahova a legjobban illett. Nemes lelkű, gyöngéd szívű teremtés volt, mélységesen szerette a természetet.
Az öreg fűznél megálltak: a legkisebb báróúrfi mindenáron fűzfa furulyát akart faragni, mert neki már volt egyszer egy olyan furulyája, amit ennek a fűzfának az ágából metszettek. A házitanító le is tört egy ágat.
– Jaj, ne bántsa! – kiáltott fel a lány, de már későn. – Hiszen ez a mi híres, öreg fűzfánk! Úgy szeretem ezt a fát! Otthon ugyan kinevetnek érte, de én bizony nem bánom. Monda is szól erről a vén fűzről.
És elmondta, amit tudott a régi udvarházról, a házalóról meg a libapásztorlányról, akik itt találkoztak először, és dédszülei voltak az előkelő bárócsaládnak.
– Egyszerű szívű emberek voltak, nem akartak nemesi rangot szerezni – mondta a bárókisasszony. – Azt tartották: “Mindent a maga helyére!” Úgy gondolták, nem helyénvaló, ha pénzért vásárolnak nemesi levelet maguknak. A bárói címet a fiú kapta, az én nagyapám: azt mondják, tudós ember volt, s nem lehetett udvari ünnepség nélküle. A családunkban mindenki őt szereti legjobban; de én magam sem tudom az okát, jobban vonzódom ehhez a régi párhoz, a hajdani házalóhoz meg a libapásztorlányhoz. Milyen boldog, barátságos lehetett az a régi udvarház, ahol a ház úrnője együtt szőtt-font a szolgálóival!
– Derék emberek lehettek, és boldog emberek! – bólintott rá a házitanító. Beszélgetés közben egykettőre megfaragta a fűzfa furulyát.
Másnap fényes ünnepséget rendeztek a kastélyban: hangversenyt adtak. A környékről meg a városból sok előkelő vendég érkezett; zsúfolásig megtelt a kastély legtágasabb terme.
A hangversenyen ének is volt, muzsika is, de olyanfajta, amit egyedül csak azok élveznek, akik előadják. Még a legkisebbik báróúrfi is behozta a fűzfa furulyáját, ha már hangverseny van a kastélyban, hát ő is szerepelni akart. De a furulya csak nem szólt, hiába fúvogatta.
– Önnek talán jobban sikerül! – biztatta egy lovag a házitanítót, persze azért, hogy aztán nevethessen rajta. – Próbálja meg, hiszen ön faragta a furulyát! A lángésznek mindenhez értenie kell! Remélem, elbájol bennünket ezzel a kis hangszerrel! – És átnyújtotta a házitanítónak az öreg fűzfáról metszett furulyát.
Csúfot akartak űzni belőle, ezt mindenki észrevette. A házitanító az ajkához emelte, megzendült a hangja, erősebben, mint a legnagyobb orgona; zengett, áradt, betöltötte az egész udvart, a kertet, az erdőt, mérföldekre elhallatszott, aztán szélvihar támadt a nyomában. – Mindent a maga helyére! – ezt zúgta-süvöltötte a szél, s hogy ott legyen, gondoskodott is róla.
A báró urat hirtelenül fölkapta, és kiröpítette a birkapásztor viskójába; a birkapásztor meg a kastélyba repült – no, nem éppen a terembe, csak az inasok szobájába, a gőgös lakájok közé, akik hökkenten nézték, hogy egy ilyen szurtos pásztor merészkedik közébük. A kastély termében a bárókisasszony egyenest az asztalfőre repült, ami meg is illette, s a szegény házitanítót sodorta melléje a szél; úgy ültek ott ketten, mintha az ő kézfogójukat ünnepelték volna. A csúfolódó kedvű lovag, aki az imént furulyázásra biztatta a házitanítót, a tyúkólban kötött ki, s nem egyedül.
Messze földre elhallatszott a furulya szava, s a környéken csodálatos dolgok híre járta. Egy négyes fogaton utazó gazdag bankárcsalád mindenestől kiröpült a hintóból, s hiába futottak utána, a saroglyáját se tudták elkapni. Két uborkafára kapaszkodott, gazdag parasztot az árokba sodort a bűvös szél. Még szerencse, hogy a veszedelmes furulya hamarosan kettérepedt, ki tudja, még miféle galibákat okozott volna!
Másnap a régi kerékvágásba zökkent az élet; a kastélyban szót sem ejtettek a csodálatos furulyáról, éppen csak a régi pár arcképe került vissza a legpompásabb terembe, mert oda fújta őket a szél. Ott függtek hát az őket megillető helyen, hiszen az új kastélyban is az volt a jelszó, ami az öreg udvarházban “Mindent a maga helyére!” Egyszer talán úgy is lesz, minden a helyére kerül, mert ez a történet rövid, de az idő végtelen.
Mesék: MINDENT A MAGA HELYÉRE
Mese kategóriák: