A Hóember és az Elveszett Csillag

Az éjszaka kristálytiszta volt, a hó szikrázott a holdfényben, és az erdő csendjét csak a fákon megrebbenő madarak zaja törte meg. A tisztáson, egy sudár fenyő alatt, állt a Hóember. Magányosan figyelte a csillagokat, amelyek különös táncot jártak az égen.

Egyszer csak egy fénycsóva suhant el fölötte, és hirtelen valami a földre hullott nem messze tőle.

– Mi lehet ez? – tűnődött a Hóember, és nehézkesen odacsoszogott a hóban. Egy apró, halványan világító tárgyat talált. Közelebb hajolt, és látta, hogy egy csillag az, amely elvesztette fényét.

– Segíts! – hallatszott egy vékony, halk hang a csillagból.

– Te… beszélsz? – kérdezte döbbenten a Hóember.

– Igen, de gyengül a fényem, és hamarosan eltűnök. Elveszítettem az utamat. Vissza kell jutnom az égre, különben örökre elhalványulok!

A Hóember mélyen elgondolkodott. Bár nem volt hős, tudta, hogy segítenie kell.

– Rendben, segítek. De hogyan juttassalak vissza? – kérdezte.

A csillag halványan pislákolt, majd így szólt:

– Az erdő mélyén él a Szél Tündére. Ő képes arra, hogy felemeljen engem a magasba.

A Hóember bólintott, és elindult a hóval borított fák közé. Az erdő baljósnak tűnt az éj sötétjében, de a csillag halvány fénye mutatta az utat.

Nem sokkal később találkozott egy bagollyal, aki egy vastag ágon üldögélt.

– Hova ilyen sietősen, Hóember? – kérdezte a bagoly, aki a bölcsességéről volt híres.

– A Szél Tündéréhez megyek. Segítenem kell ennek az elveszett csillagnak – válaszolta.

– Vigyázz, mert az erdőben sötét titkok rejtőznek – figyelmeztette a bagoly.

A Hóember megköszönte a tanácsot, és továbbhaladt. Ahogy beljebb ért az erdőbe, halk motozást hallott a bokrokból. Egy róka ugrott elő.

– Mit keresel itt, hóember? – kérdezte ravasz mosollyal.

– A Szél Tündérét keresem – felelte óvatosan.

A róka gyanakodva nézett rá, majd elvigyorodott.

– Én is ismerem az utat, de miért segítenék neked?

– Talán azért, mert ez nem rólam szól, hanem egy kis csillagról, aki az égre tartozik – mondta a Hóember eltökélten.

A róka egy pillanatra elgondolkodott, majd bólintott.

– Rendben. Kövess.

A Hóember és a róka együtt haladtak tovább, míg el nem értek egy tisztást. A levegő itt más volt: szinte áramlott, és a csillag halvány fénye erősebb lett.

A Szél Tündére éppen egy jégvirágot simogatott, amikor meglátta őket. Karcsú, légies alakja szinte áttetsző volt.

– Mi járatban, Hóember? – kérdezte, miközben a haja körül forgószél kavargott.

A Hóember elmesélte a történetet, és kérlelte a tündért, hogy segítsen. A Tündér bólintott.

– El fogom juttatni a csillagot az égre, de csak ha igazán hiszel a varázslatban.

A Hóember tiszta szívéből kívánta, hogy sikerüljön. A Szél Tündére magasra emelte a kezét, és a szél felkapta a csillagot. Egy pillanat múlva a halvány fény a magasba emelkedett, és újra ragyogni kezdett az égen.

– Sikerült! – lelkendezett a Hóember, aki most először nem érezte magát magányosnak.

A Tündér mosolygott.

– Mindenki fényt hozhat mások életébe, még te is, Hóember.

Az éjszaka újra csendes lett, de a Hóember szívében már ott égett a bátorság és a barátság melege. Az erdő sosem tűnt még ennyire otthonosnak.

Vége