Egy kis faluban, ahol a házak közt tarka virágok nyíltak, és a kerítések alatt gyakran átszökdécseltek a cicák, élt egy különleges kutya. Őt Fricinek hívták. Frici nem volt se különösen nagy, se különösen harcias – viszont volt egy titka: mindig ugyanoda szökött el otthonról.
A gazdája, Marika néni, nagyon szerette Fricit. Mindennap simogatta, finom falatokkal kényeztette, és esténként együtt ültek a padon, nézték a lemenő napot. Mégis, Frici néha eltűnt a kertből, és amikor visszatért, mindig csapzott bundával, boldog csóválással jött haza.
Az első alkalommal Marika néni szíve hevesen dobogott. „Jaj, hova tűntél, Fricikém?” – sopánkodott, miközben a kertet járta. „Lehet, hogy a folyópartra ment?” – tűnődött hangosan.
De Frici csak másnap reggel jelent meg, mintha mi sem történt volna, sáros mancsokkal, csillogó szemmel. Marika néni megkönnyebbülten ölelte magához. „Hát hol voltál, te csavargó?”
A rejtély megoldására Marika néni másnap figyelte Fricit. Ahogy a kapu kicsit nyitva maradt, Frici óvatosan kisurrant. Marika néni követte a mancsnyomokat az utcán, át a réten, egészen egy régi, elhagyott házig. Ott azonban Frici eltűnt szem elől.
Marika néni csendben belesett az ablakon. Odabenn egy idős bácsi, Pista bácsi ült egy kopott fotelben, és Frici boldogan ült a lábánál.
A következő napon Marika néni kérdezte Fricit: „Miért mész mindig Pista bácsihoz?” Frici csak a fejét hajtotta félre, mintha azt mondaná: „Ott is szükség van rám.”
Másnap Marika néni elment Pista bácsihoz. „Jó napot, Pista bácsi, Fricit keresem.” Pista bácsi mosolygott. „Ó, Marika néni, ez a kutya minden nap meglátogat. Itt ül velem, meghallgat, és amikor magányos vagyok, mindig felvidít.”
A szomszédok is észrevették Frici furcsa szokását. „Ez a kutya tud valamit, amit mi nem” – mondta a virágos néni. A kisfiúk, akik látták Fricit a réten, azt mesélték: „Ő a falu barátja, mindenkit szeret, de Pista bácsihoz különösen ragaszkodik.”
Akadtak, akik aggódtak Frici szökése miatt. „Mi lesz, ha egyszer eltéved?” – találgatták az emberek. Marika néni is gondolkodott. Próbált magasabb kerítést építeni, de Frici mindig talált egy kiskaput.
Egyik nap Marika néni úgy döntött, beszélget Pista bácsival. „Nem baj, ha Frici idejön?” – kérdezte. Pista bácsi mosolyogva válaszolt: „Ez a kutya az én angyalom. Amióta a feleségem elment, sokszor vagyok egyedül. De Frici mindig eljön, és már nem érzem magam olyan magányosnak.”
Marika néni elgondolkodott, és rájött, hogy Frici szeretete több helyen is boldogságot hoz. Így hát megbeszélték, hogy Frici naponta látogatja Pista bácsit, de estére mindig hazajön.
A falu népe azóta is csodálja Fricit. „Ő a hűség és szeretet kutyája” – mondják. A gyerekek megtanulták, hogy szeretetet adni jó, akkor is, ha másnak van rá nagyobb szüksége. Frici pedig boldogan szaladgál a két ház közt, hiszen tudja: mindenhol szeretik.
Így történt hát, hogy Frici, a kis szökevény, végül nem csak Marika néninek, hanem Pista bácsinak is barátja lett. És a falu is megtanulta: egy kutya szeretete néha több szívet is boldoggá tehet.
Így volt, így igaz, így mesélte a szél. Talán igaz, talán mese – de a szeretet mindig megtalálja az útját.
