Egy szép, napfényes délután új lakó érkezett az erdőbe. Bundája rozsdavörös volt, szemei kíváncsian csillogtak. Ő volt Rudi, a róka, aki más vidékekről vándorolt idáig. Sokáig keresett egy olyan helyet, ahol otthonra lelhet, s végül megérkezett a nagy, zöld tisztásra, ahol a fák lombja között vidáman kergetőzött a napfény.
A tisztás közepén csillogott egy tó, amelyet eddig csak az erdő régi lakói ismertek. Rudi óvatosan közelített a vízhez, mert nem tudta, mi is várhat rá ott. Amikor lehajolt, hogy igyon, hirtelen megpillantotta a tó tükrében saját magát. Egy pillanatra azt hitte, hogy egy másik róka lakik a vízben.
„Ki vagy te?” kérdezte Rudi, de a tó vize csak némán rezgett, és visszhangozta szavait. Rudi elmosolyodott, és kinyújtotta a mancsát, mire a vízben is egy róka nyújtotta felé a mancsát. „Hát te is szeretsz játszani?” nevetett, s játékosan ugrándozni kezdett a parton.
Ahogy a nap lement, a hold fénye rávetült a tóra. Rudi úgy érezte, mintha a tó tükrében valami varázslat történne. A víz ezüstösen csillogott, s minden mozdulata szinte tánccá változott. Lassan körözni kezdett, megpördült, majd megállt, s aztán hirtelen még nagyobb lendülettel fordult egyet.
A fák között ekkor már a többi erdei állat is figyelte őt. Ott volt Zizi, a mókus, Bence, a nyúl, és Misu, a kisegér. „Nézd csak, mit csinál Rudi!” súgta Misu. „Sosem láttam még rókát így mozogni!” Bence bólintott. „Úgy táncol, mintha igaz barátja volna a vízben lakó róka!” nevetett.
A mókus kíváncsian közelebb ment. „Miért táncolsz, Rudi?” kérdezte halkan. Rudi megállt, s elmosolyodott. „Amikor a víz tükrében látom magam, olyan, mintha nem is lennék egyedül. A tó segít emlékezni, hogy mindig lehet játszani, örülni, és új barátokat találni.”
A kis egér félénken odalépett. „Szeretnél velünk játszani? Mi is szeretünk táncolni!” Rudi boldogan bólintott, és így már együtt forogtak a tó partján, hol viccesen, hol ügyetlenül, de mindig jókedvűen. Az erdő népe hamar megszerette a különös rókát, aki képes volt a tó tükrét is megnevettetni.
Ahogy telt az idő, egyre többen csatlakoztak hozzájuk. Madarak énekeltek, a vaddisznók pedig tapsoltak a patáikkal. Egy éjszaka aztán, mikor a hold különösen fényesen világított, az összes állat összegyűlt a tó partján. Rudi ekkor megszólalt.
„Tudjátok, miért szeretek annyira itt lenni? Mert itt mindenki kedves és barátságos. A tó tükrében mindig emlékeztet arra, hogy a jókedv és a szeretet mindenkit összeköt.” Az állatok bólintottak, s ezután mindenki együtt táncolt a holdfényben, egészen hajnalig.
Attól a naptól kezdve a tó nem csak Rudi, hanem az egész erdő barátja lett. Mindig ott volt, hogy megmutassa: a szeretet, a vidámság, és a barátság mindenkit közelebb hoz egymáshoz, akár róka, akár mókus, akár egér az ember.
Így történt, vagy talán nem is történt, ilyen volt ez a mese!