A kutya, aki a hópehelyhez beszélt

Egy havas téli reggelen, amikor a fák fehér kabátot öltöttek, valahol egy kis faluban, élt egy barna foltos, vidám kutya, akit Bodzának hívtak. Bodza minden reggel körbejárta a kertet, figyelte a madarakat, szimatolt a friss hóban, s közben vidáman csóválta a farkát. Nagyon szerette a telet, hiszen ilyenkor minden olyan titokzatos és új volt számára. Egy reggel, amikor különösen nagy pelyhekben hullott a hó, Bodza hirtelen észrevett egy különleges hópelyhet, amely nem úgy hullt le a földre, mint a többi, hanem mintha csak rá várt volna.

A kutya közelebb lépett, és óvatosan megszimatolta. A hópehely egészen más volt, mint a többi: apró volt, kecses, és csillogott, mintha ezer kis tündérpor szóródott volna rá. Bodza leült, és elgondolkodott. Vajon lehet beszélgetni egy hópehellyel?

– Szia, hópehely! – szólalt meg Bodza óvatosan. – Olyan szép vagy, honnan jöttél?

A hópehely lassan lebegett előtte, majd mintha egy csepp fény villant volna meg benne, halkan válaszolt.

– Szia, Bodza! A felhők országából jöttem, onnan, ahol a tél születik. Sok testvérem van, mind egy kicsit más, mind más utakat jár be.

Bodza nagyon meglepődött, hogy a hópehely ilyen kedvesen szólt hozzá. Sosem gondolta volna, hogy egy hópehelynek szava lehet. Szeme csillogni kezdett a kíváncsiságtól.

– És mit csinálsz itt lent, a kertemben? – kérdezte bizalmasan.

– Azért jöttem, hogy örömet hozzak – szólt a hópehely. – Minden télen azt a feladatot kapjuk, hogy boldogságot, játékot és varázslatot vigyünk oda, ahova hullunk.

Bodza örömében ugatott egy kicsit, majd a hópehely körül kezdett ugrálni. A hópehely pedig kacagott – legalábbis Bodza úgy érezte, mintha a nevetése csilingelne a levegőben.

– Bodza, figyelj csak rám! – mondta a hópehely. – Sokan gondolják, hogy a tél hideg és szomorú, de mi, hópelyhek, titkokat is rejtegetünk. Tudod, minden hópehely más, mindenkiben ott lapul egy-egy kis csoda.

A kutya kíváncsian hallgatta, ahogy a hópehely mesélni kezdett. Elmesélte, hogyan lesz a pára felhő, a felhőből hókristály, s hogyan hullnak le a földre, hogy betakarják a világot egy puha, fehér takaróval.

– Az emberek sokszor nem is látják, mennyi szépség van egyetlen hópehelyben – mondta szomorkásan a hópehely. – De aki igazán figyel, az észreveszi a csodát.

Bodza elgondolkodott ezen. Megértette, milyen fontos, hogy ne csak a nagy dolgokat vegye észre, hanem a kicsi csodákat is, mint egy hópehely vagy egy kedves szó.

A nap további részében Bodza és a hópehely játszottak. Bodza szaladgált, ugrándozott a friss hóban, a hópehely pedig vele lebegett, körülötte táncolt, mintha egy varázslatos játékot játszanának együtt. Néha Bodza megállt, fejét az ég felé emelte, és boldogan ugatott.

– Köszönöm, hogy velem játszol, hópehely! – mondta Bodza.

– Én köszönöm, hogy látod bennem a csodát – válaszolta a hópehely.

Ahogy telt az idő, a nap lassan kisütött, és a levegő melegebb lett. A hópehely tudta, hogy eljött a búcsú ideje.

– Bodza, most el kell olvadnom, hiszen ez a rendje a dolgoknak – búcsúzott a hópehely. – De ne szomorkodj! Mindig emlékezz arra, amit tanultál: a szeretet és a jóság a legnagyobb csoda, és minden nap felfedezhetsz új apró csodákat magad körül.

Bodza egy pillanatig szomorúan nézett, de aztán eszébe jutott, mennyi mindent kapott ettől a kis hópehelytől. Megígérte magának, hogy mindig figyel majd a világ szépségeire és soha nem felejti el, hogy a szeretet mindenütt ott van.

A hópehely csendben elolvadt, de emléke örökre Bodza szívében maradt.

Így volt, úgy volt, igaz volt, vagy éppen mese volt; de aki figyel, az megtalálja a csodát, a jóságot és a szeretetet a mindennapokban is.