Zelk Zoltán: Párácska
Zelk Zoltán: Párácska
Régen történt ez, nagyon régen s olyan nagyon messze, hogy még a torony tetejéről se lehetet odalátni. Egy kis felhőcske született a hegy fölött, de olyan szép göndör felhőcske, hogy a nap és a hold egyszerre bújtak ki az égen, csak hogy láthassák a kis felhőt. A vihar is kézen fogta kis unokáit, a szellőket, így indult el velük meglátogatni Párácskát, a most született kis felhőt.
Büszke is volt felhőpapa és felhőmama gyönyörű gyermekére, és gyakran mondogatta felhőpapa a szomszédainak:
- Meglátjátok, mire megnő: zivatar lesz belőle!
- Az bizony – mondogatták a felhőszomszédok -, zivatar, de még országos eső is lehet…
Csak felhőmama búsult, mikor ezt a beszédet hallotta; ő azt szerette volna, hogy mindig ilyen kicsi maradjon a gyermeke, ilyen szelíd göndör. Sohase kiáltson haragos villámszavakat, ne veszekedjen mennydörögve a földdel, s ne verje le jégkavicsokkal a gyümölcsfák virágait.
Amíg így aggódott felhőmama Párácska sorsa fölött, az egyre növekedett, egyre erősebb lett, s már egyedül szaladgált a hegy csúcsai felett. Egyik reggel odaállt szülei elé, és így szólt:
- Most már megnőttem, erős vagyok, engedjetek el világot látni.
Felhőpapa büszkén nézett Párácskára, s így válaszolt:
- Menj csak, fiam, vándorold be az eget, szórjál villámokat, mennydörögj haragosan, légy erős, büszke felhő…
Felhőmama így szólt:
- Menj, fiam, járd be az eget, szeresd az erdőket s a rét virágait, és szelíd légy, mint nénéd, a szivárvány….
Párácska egy-két esőcseppet könnyezett, elbúcsúzott szüleitől, repülni kezdett az égen. Mikor egy erdő fölé ért, hallotta, hogyan sóhajtoznak odalent az ágak:
- Ó, felhőcske, öntözz meg minket, mert halálra száradunk.
A kis felhőnek eszébe jutottak anyja szavai, s megöntözte a tikkadt lombokat. Aztán továbbvándorolt, s egy rét fölé ért. Amikor meglátták az elsárgult fűszálak, mindnyájan könyörögni kezdtek:
- Ó, kedves felhőcske, ne hagyj szomjan halni minket!
Párácska őket is megöntözte, és boldogan hallgatta, hogyan kortyolják a fűszálak az esőcseppeket.
De akkor bizony már nagyon kicsi felhőcske volt, úgy megfogyott az erdő és a rét megöntözése után, hogy még szállni sem tudott volna, ha meg nem könyörül rajta a szél, és nem fogja erős karjai közé.
Alkonyodott már, mikor egy búzatábla fölé ért, ahol a gazda éppen szomorúan leste az eget. Mikor a kis felhőt meglátta, örömmel felkiáltott:
-Ó, drága felhőcske, vidítsd fel az én kalászaimat, mert ha elszáradnak, nem süthetek kenyeret a gyermekeimnek.
A kis felhő rögtön esővé változott, s a szomjas kalászok boldogon hajladoztak az esőben. A szél pedig hiába kereste kis barátját, mert az már eltűnt az égről.
Így halt meg Párácska, de mégsem halt meg, mert tovább él falevélben, fűszálban, margarétában, búzában, kenyérben.
Zelk Zoltán: Párácska
Zelk Zoltán: Párácska
Mese kategóriák: