VIDOR MIKLÓS: FENYŐFÁK VÁNDORÚTJA
Mesék: FENYŐFÁK VÁNDORÚTJA
Ékes ködpára gomolygott, s mélységes csend ülte meg az erdőt. Mindent vastag hó borított. Dermedten roskadoztak a fák szikrázó fehér, prémes terhük alatt. Egyszerre csak suttogás támadt közöttük.
– Valaki jár az erdőn! – adta tovább egyik a másiknak. S a magasabbak már azt is látták, hogy a túlsó erdőszélen hatalmas szál ezüstfenyő lépked, s merre elhalad, nyomában elindulnak a fenyőfák. Izgatott mozgolódás támadt.
– Mi az? – kérdezgették öregebb társaikat a fiatal fenyőcskék.
– Most indulnak a városba a karácsonyfák – felelték azok nyugodt, méltóságos hangon. A menet egyre nőtt.
Mindjárt ideérnek – suttogta lázasan egy apró lucfenyő a társainak.
– Ti úgysem kelletek – dörmögött rájuk egy sudár, szép ezüstfenyő.
– Pedig de szeretnék én is karácsonyfa lenni, ott ragyogni az ünnepen! – sóhajtott fel sóvárogva a törpe lucfenyő.
– Te, te csöppség, hiszen nem bírnád az utat a városig! Az ágad mind letörne a gyertyák alatt! – vágott közbe a gőgös fenyőóriás.
– Látod, én nem is megyek! Pedig tudom, szívesen vinnének, de én nem akarok az emberek közé kerülni!
A menet odaérkezett eléjük: Legelöl hatalmas, mindnyájuknál magasabb, arányos termetű fa haladt.
– A vezérfenyő – susogták egymásnak áhítattal a helyükön rostokolók. Az öregek tudták, hogy minden esztendőben végighalad az erdőn és kiválogatja az újonnan felnövekedett legszebb szál fákat, hogy elvezesse őket az emberek ünnepére. Nagy tobozszemével csak végignézett egyik-másik fenyőfán, erős ágkarjával intett neki s az könnyedén, alázatosan odaállt a sor végére, s indult a többi után. Ahogy a vezérfenyő rápillantott a törzsekre, mindegyik fa tudta már, mi a dolga. A szép, egyenes derekú fák rendre bekerültek a menetbe, a kicsinyek helyükön maradtak, hadd erősödjenek még jövő karácsonyig. S a meleg, barna toboz-szempár egyszerre csak végigsimogatta a sóvárgó kis törpefenyőt is.
A kis fenyő érezte, hogy válik el gyökere a földtől s ahogy repesve odalépett társai közé, minden lépéssel megnőtt egy fejjel. Úgy, hogy mire a sorba ért, már majdnem akkora lett, mint derekabb fivérei. Boldogan nézett vissza a helyükön maradt fákra, s csodálkozva vette észre, hogy a gőgös ezüstfenyő fölött elsiklott a vezérfenyő tekintete s az lehajtott fővel, szégyenkezve állt az út mentén.
“Érdekes – gondolta magában a kis törpefenyő -, hiszen örülnie kellene! Nem is akart a városba menni…”
A csapat kiegészült. Az utolsó fákat is elhagyták már a kiválasztottak, s az erdőn túli réten megindultak vezetőjük nyomán, a város felé. Hanem a kis törpefenyő egyszerre csak úgy érezte, elnehezül a szíve. Hirtelen előresietett a menet legelejére, s megszólította a méltóságosan haladó vezérfenyőt:
– Bocsáss meg, kérlek – kezdte akadozva…s szépen elmondta neki a szép szál ezüstfenyő dolgát…hogy ő úgy látta, a végén mégiscsak elszomorodott, amiért nem lehet karácsonyfa.
– Aki nem akar velünk jönni, itt maradhat az erdőn – felelte halkan a vezető, s mélyen, figyelmesen rátekintett.
– De hátha már megbánta, és most fáj a szíve…- szólalt meg újból bátortalanul a kis fenyőfa. A vándorfenyő fölemelte a karját, s a légen át a távolból vékonyan, tépett zokogást hozott utánuk a szél. És mindnyájan érezték, hogy a daliás ezüstfenyő sír.
– Akarjátok mégis? – kérdezte a szelíd vándor, s ők egyszerre bólintottak valamennyien. – Akkor itt megvárjuk.
És alig mondta ki, már látták közeledni az erdőszél felől, sietősen, szinte futva a hatalmas ezüstfenyőt. Olyan magas volt, mint közülük a legerősebbek. S ahogy elébük ért, minden lépésnél kisebb lett egy fejjel. Mire a sor végére lépett, már ugyanakkora volt csak, mint a legtöbbjük. Szótlanul igazodott a jószívű kis törpefenyő mellé: a válluk épp egy vonalba került.
– Akkor hát indulhatunk – szólt a vezérfenyő, és a menet nekivágott az útnak.
Mesék: FENYŐFÁK VÁNDORÚTJA
Mese kategóriák: