Tappancs egy kíváncsi, játékos kis kölyökkutya volt, aki a kicsiny falucska szélén élt a gazdijával, Marival. Egy szép tavaszi reggelen, amikor a napfény aranylóan simogatta a rétet, Tappancs izgatottan szimatolt a kertben. Ahogy a füvet szaglászta, valami különös, régi papírdarabra bukkant. „Mi lehet ez?” tűnődött hangosan.
Mari leült mellé, és megsimogatta. „Talán egy térkép, Tappancs! Nézd, itt egy csillag is rajta! Olyan, mint egy kincsestérkép.”
Tappancs szemében felfénylett a kíváncsiság. „Menjünk el, nézzük meg, hova vezet!” ugatta boldogan. Mari bólintott, és együtt útnak indultak, hogy megfejtsék a térkép titkát.
A térképen egy titokzatos csillag ragyogott, amely a közeli erdő mélyére mutatott. Tappancs orra jól vezette őket, és a sűrű bokrok között hamarosan megpillantották az első nyomot: egy régi, mohás kődarabot, amin egy pici lábnyom volt. „Ez biztosan az út része!” mondta Mari.
Ahogy továbbhaladtak, Tappancs figyelmesen szaglászott. Hirtelen egy barátságos mókus ugrott eléjük egy ágról. „Szia, Tappancs! Mit kerestek erre?” csiripelte a mókus.
„Egy gyémántcsillagot!” válaszolta izgatottan Tappancs. A mókus elmosolyodott. „A csillag különleges, csak az találja meg, akinek tiszta a szíve. Menjetek a nagy tölgyfához, ott vár titeket a következő nyom!”
Tappancs és Mari megköszönték a segítséget. Már éppen indulni akartak, mikor egy apró sünit vettek észre, aki bajba került: egy darab műanyag került a lábára. Tappancs rögtön odament, óvatosan lehúzta a süniről a műanyagot, Mari pedig megsimogatta. „Köszönöm, Tappancs! Igazi jó barát vagy!” mondta hálásan a süni.
Az út tovább vezetett a nagy tölgyfához, ahol egy régi kulcs lógott az ágon. Tappancs felugrott, és óvatosan lehozta. A térkép szerint a kulcs a patak partján álló kis házikó ajtaját nyitja. Mikor odaértek, a kulcs valóban illett a rozsdás zárba.
Bent a házikóban egy gyönyörű láda állt. „Nézd, Mari! Ez biztosan a kincs!” Tappancs csillogó szemekkel nézett gazdijára. Mari óvatosan kinyitotta a ládát, és benne egy ragyogó, csillag alakú kristályt találtak. A gyémántcsillag fénye beragyogta a szobát.
De ekkor váratlanul megszólalt egy halk, kedves hang: „A gyémántcsillag csak akkor ragyog, ha a jóság, szeretet és segítőkészség vezeti a keresőt.” Az aranyló fény körülölelte Tappancsot, és ő boldogan nézett barátaira. „Segítettünk a süninek, megosztottuk a kalandot, és mindig figyeltünk egymásra.”
Mari megsimogatta a kutyus fejét. „Ez a valódi kincs, Tappancs: a szeretet, a barátság és a jóság.”
A csillag fénye lassan halványodott, aztán egy meleg, puha fénysugárként követte őket végig, míg hazatértek. Tappancs elégedetten feküdt le kedvenc takarójára. Mari mosolyogva nézte, ahogy a kutyus álomba szenderül, talán újabb csodás kalandról álmodva.
Azóta a falu gyerekei gyakran meglátogatták Tappancsot, hogy hallgassák kalandjait, és megtanulják tőle: a legnagyobb kincs a világon a szeretet, a jócselekedet és az, ha segítünk egymásnak.
Így esett, hogy Tappancs és Mari közösen felfedezték a gyémántcsillag titkát, és megtanulták, hogy a szív jósága mindennél fényesebben ragyog.
Így volt, igaz is volt, mese is volt, talán igaz sem volt ― de tanulsága biztosan örökké való marad a szívekben.
