Szotyola találkozása a csodás tündérszárnnyal
Egyszer, nem is olyan régen, egy napsütötte réten, ahol a fű mindig zöldebb volt, mint bárhol másutt, élt egy kíváncsi kis mókus. A neve Szotyola volt. Szotyola barátai szerint ő volt a legkisebb, legfürgébb és legkíváncsibb a mókusok közül, de Szotyola inkább úgy gondolta magára, mint a felfedezések nagy mesterére.
Egyik reggel, amikor a levelek harmattól csillogtak és a madarak vidáman csicsergő éneke töltötte be az erdőt, Szotyola valami furcsát vett észre. A rét szélén, egy bokor alatt ezüstösen csillogott valami. Olyan volt, mintha egy apró csillag pottyant volna le az égből.
Az erdei kaland kezdete: titokzatos fények nyomában
Szotyola óvatosan közelebb lopakodott. Közben a szíve izgatottan dobbant, a bajsza remegett. Ahogy elhajtotta a bokor egyik levelét, felfedezte a fény forrását: egy apró, áttetsző tündérszárny hevert ott, finom, csillámló porral belepve.
„Micsoda kincs!” suttogta Szotyola, és óvatosan a mancsába vette a tündérszárnyat. Egyszer csak a szárny megremegett, és halk, csilingelő hang szólalt meg mögötte.
– Szia, Szotyola! – mondta egy picike, ragyogó tündér, aki ekkor libbent elő a folyondár mögül. – A szárnyam elveszett, és most megtaláltad! Köszönöm, hogy ilyen ügyes és figyelmes voltál.
Barátság szövődik: Szotyola és a tündér beszélgetése
Szotyola csodálkozva nézett a tündérre. – Hogy hívnak? – kérdezte.
– Tündérke vagyok – kacagott a tündér, és lebbent egyet a másik szárnyával. – Nagyon fontos nekem ez a szárny, nélküle nem tudok repülni!
Szotyola rögtön vissza akarta adni a szárnyat, de Tündérke így szólt:
– Tudod, ha segítesz feltenni, teljesíthetek egy kívánságot! De előbb ki kell állnod egy próbát, hogy bizonyítsd a jószívedet.
Szotyola bólintott. – Bármit megteszek, hogy segítsek neked, Tündérke!
Varázslatos próba a tündérszárny megszerzéséért
Tündérke intett, és egy pici, színes virág jelent meg a földön.
– Ez a Kívánságvirág – magyarázta. – Tedd a szívedre a mancsod, gondolj valakire, akinek ma örömet szerezhetnél, és mondd ki hangosan, mit szeretnél adni neki.
Szotyola elgondolkodott. Eszébe jutott Bolyhos, a félénk nyuszi, aki gyakran marad magára, mert fél kimenni a rétre játszani.
– Azt kívánom, bárcsak Bolyhosnak segíthetnék bátor lenni, hogy együtt játszhassunk mindennap! – mondta ki Szotyola.
A virág ragyogni kezdett, s Tündérke tapsolt örömében.
– Láttam a szíved jóságát! Most visszaadhatod a szárnyamat.
Szotyola óvatosan odanyújtotta a varázslatos szárnyat. Tündérke hálásan mosolygott, és egy pillanat múlva már mindkét szárnya csillogva libegett a vállán.
– Köszönöm, Szotyola! Mostantól Bolyhos bátrabb lesz, és te is megtanultad, hogy a szeretet és segítőkészség csodákat hozhat.
Szotyola hazatér: új élmények és tanulságok
A nap végén Szotyola boldogan ugrándozott haza. Útközben találkozott Bolyhos nyuszival, aki most mosolyogva jött elé és csatlakozott hozzá a játékban.
Szotyola soha nem felejtette el a tündérszárny csodáját, sem Tündérke kedvességét. Azóta minden nap próbált segíteni másoknak, és tudta, hogy a jószívűség mindig visszaköszön.
Így esett, hogy Szotyola, a kíváncsi mókus egy nap tündérszárnyat talált, és megtanulta, hogy a szeretet és a segítőkészség a legnagyobb varázslat.
Hát így volt, igaz volt, mese volt!
