Róka koma és az erdei házikó

Egy hűvös, őszi reggelen Róka koma vidáman sétált az erdőben, amikor egy kicsi, ám annál titokzatosabb házikóra lett figyelmes. A ház tetejét moha fedte, az ablakokban színes függönyök lengedeztek, és a kéményből vékony füstcsík szállt fel az ég felé.

– Hűha! Vajon ki lakhat itt? – csodálkozott Róka koma, majd közelebb lopakodott, hogy jobban szemügyre vehesse a helyet. Épp, hogy közelebb ért, amikor egy vidám hang szólította meg a ház bejáratából:

– Szervusz, Róka koma! Mi járatban errefelé? – kérdezte a kicsiny ház gazdája, egy fürge mókus, aki épp frissen sült mogyorós süteményt tett ki az ablakpárkányra hűlni.

– Ó, csak kíváncsi voltam, hogy kié lehet ez a gyönyörű ház! Nem is tudtam, hogy valaki itt él az erdő szélén – válaszolta Róka koma meglepetten.

A mókus mosolyogva intett neki, hogy lépjen beljebb. – Gyere csak be! Régóta itt lakom, de mindig elbújok a kíváncsi szemek elől. Szeretném megőrizni a nyugalmamat, és nem mindenki érti meg, hogy miért fontos számomra a csend.

Róka koma belépett a házikóba, és csodálkozva nézett körbe. A szobában minden apró részlet gondosan elrendezve állt, a polcokon színes levelekből készült díszek sorakoztak, a sarokban egy hatalmas dióhegy tornyosult, az asztalon pedig frissen szedett erdei bogyókból készült dzsemek.

– Igazán otthonos ez a kis ház, Mókus! Miért nem hívsz meg gyakrabban vendégeket? – kérdezte kíváncsian Róka koma, miközben megkóstolta az egyik dzsemet.

– Ó, Róka koma, azért vagyok ilyen visszahúzódó, mert egyszer már volt, hogy megbíztam valakiben, és az nem sült el jól. Akkor még a réten éltem, és minden nap vendégeket hívtam. De egy nap egy medve mindent felforgatott, ellopta az összes készletemet, és azóta féltem bárkit is beengedni az otthonomba – mesélte szomorúan a mókus.

Róka koma elgondolkodva nézett a mókusra. – Tudod, én is jártam már így. De azt hiszem, nem szabad mindenkit egy kalap alá venni. Én hiszek abban, hogy vannak még rendes állatok az erdőben. Talán én sem vagyok a legjobb példa, hiszen a rókákat gyakran ravasznak tartják, de hidd el, én becsületes vagyok!

A mókus mosolya lassan újra felragyogott. – Értem, mit mondasz, Róka koma. Talán igazad van, és csak adnom kellene egy második esélyt a barátkozásra. Maradj nálam vacsorára, és mesélj el néhány történetet arról, milyen kalandokba keveredtél az erdőben!

Róka koma boldogan bólintott. A vacsora vidám nevetéssel, érdekes történetekkel telt, és a mókus egyre jobban érezte magát Róka koma társaságában.

Másnap reggel, amikor Róka koma indulni készült, a mókus hirtelen megszólította:

– Várj csak! Szeretném, ha máskor is meglátogatnál. Az erdő elég magányos hely lehet, ha az ember egyedül van. És talán együtt újra megtanulhatnék bízni másokban.

Róka koma elérzékenyülve nézett a mókusra, majd barátságosan megveregette a vállát. – Örömmel jövök vissza, Mókus barátom! És hidd el, együtt még sok kaland vár ránk ebben a gyönyörű erdőben!

Így történt, hogy a félénk mókus és Róka koma barátságot kötöttek. A kis házikó többé már nem csak a csend és a magány menedéke volt, hanem egy olyan hely, ahol a nevetés, a bizalom és a barátság újra otthonra talált.