Pocak találkozása a titokzatos mézeskalács házzal
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kedves kis medvebocs, akit Pocaknak hívtak. Egy napon Pocak, ahogy a napsütötte erdőben sétált, valami édességillatot érzett a levegőben. A kicsi orra hirtelen táncolni kezdett a levegőben, mert ilyen finom illatot még sosem érzett korábban.
Ahogy ballagott tovább, a fák között megpillantott valami különlegeset. Egy apró házikó állt ott, pont olyan, amilyet a mesékben szokás látni, tetején színes cukorkák, falain illatos mézeskalács kockák. Pocak nagyokat pislogott. „Hát ilyen ház tényleg létezik?” suttogta magában.
A ház csalogató illata és Pocak kíváncsisága
A mézeskalács házikóból még erősebben áradt a méz, fahéj és csokoládé illata. Pocak szíve egyre gyorsabban vert a kíváncsiságtól.
„Szeretnék közelebb menni, csak egy picit, hogy jobban megnézhessem” – gondolta. Lassan, óvatosan közelebb lépett, majd megérintett egy színes cukorka díszítést. „Vajon ki lakhat itt?” – tűnődött hangosan.
Egyszer csak kinyílt a ház ajtaja, s egy apró, mosolygós méhecske dugta ki a fejét. „Szia, ki vagy te?” kérdezte barátságosan. „Szia, Pocak vagyok. Nagyon finom illat jön a házadból. Megnézhetem belülről is?” – válaszolta a bocs kicsit félénken.
Különleges lakók és mesés édességek felfedezése
A méhecske örömmel hívta be Pocakot: „Gyere csak! Itt nálunk mindig jut egy kis édesség a vendégeknek!” Mikor Pocak belépett, csodás látvány tárult elé. A falak mézeskalácsból készültek, a polcokon csillogó cukorvirágok sorakoztak, s a mennyezetről karamellcsillárok lógtak.
Oda bent már várt rá még két lakó: egy kicsi nyúl, Tappancs, és egy sündisznó, Pöcök. Mindannyian barátságosan mosolyogtak. „Kóstold meg bátran a mézeskalácsot, de csak mértékkel! Itt mindenki osztozik a finomságokon” – mondta a méhecske.
Pocak boldogan falatozott, de közben körbenézett, hogy mennyi különleges édesség van még itt. „Hű, ilyen sokféle finomságot egy helyen még sosem láttam!” – kiáltott fel csodálkozva.
Pocak próbára teszi bátorságát a házban
Egyszer csak különös dolog történt: sötét árnyék suhant el az ablak előtt. A kis barátok megijedtek. „Lehet, hogy a nagy, mogorva bagoly az?” – suttogta Tappancs. „Most mit tegyünk?” – kérdezte Pöcök, és összegömbölyödött ijedtében.
Pocak ekkor nagy levegőt vett. „Ne féljetek! Lehet, hogy csak eltévedt, vagy ő is csak megéhezett!” Elhatározták, hogy együtt, kézen fogva kinyitják az ajtót.
Kint valóban ott kuporgott a nagy bagoly, de nem volt mérges, csak szomorú. „Nem tudtok egy falatka mézeskalácsot adni? Nagyon éhes vagyok, de sosem mertelek zavarni titeket” – mondta csendesen.
A kis barátok összenéztek, majd Pocak megszólalt: „Gyere be, barátunk! Itt mindenki megosztja, amije van!”
Tanulságok és boldog hazatérés mézeskalácsokkal
A házban hamarosan vidám nevetés és jókedv költözött. Mind együtt falatoztak, játszottak és meséltek. Pocak rájött, hogy milyen jó érzés megosztani a finomságokat és bátornak lenni, még akkor is, ha valami ismeretlen vagy ijesztő tűnik fel.
Mikor leszállt az este, Pocak elköszönt új barátaitól. A méhecske adott neki egy csomag mézeskalácsot útravalónak. „Ha valakivel találkozol, akinek szüksége van rá, oszd meg vele! Ez a mi titkunk” – kacsintott a méhecske.
Pocak boldogan ballagott haza, és útközben minden útjába akadó állatkával megosztotta a mézeskalácsot. Szíve tele lett szeretettel és melegséggel, mert megtapasztalta, hogy jó dolog jónak lenni.
Így volt, úgy volt, igaz mese volt! Vagy talán nem is volt igazán, csak egy ilyen szép kis mese volt.
