Picur találkozása a titokzatos varázslámpással
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kíváncsi kisfiú, akit Picurnak hívtak. Picur mindig tele volt kérdésekkel, és szerette felfedezni a világot. Egy napon, mikor a régi padlást kutatta, egy poros ládában különös tárgyra bukkant: egy rézszínű, régimódi lámpásra. A lámpás oldalán apró csillagok és holdak díszelegtek, mintha csak egy titkos csodát rejtett volna magában.
Mi lehet ez? – morfondírozott Picur, miközben óvatosan letörölte róla a port. Alighogy hozzáért, a lámpás fényleni kezdett, és egy barátságos, kék ködfelhő szállt ki belőle. A ködből egy mosolygós, huncut szemű manó jelent meg.
Jó napot, Picur! – köszöntötte a manó. – Én vagyok a varázslámpás szelleme. Három kívánságot teljesítek neked.
Picur szeme elkerekedett a csodálkozástól. – Igazán? Tényleg kívánhatok hármat? – kérdezte hitetlenkedve.
Bizony, de jól gondold meg, mit kívánsz! – bólogatott a szellem, majd visszasétált a lámpás mellé.
Az első kívánság: Picur álmai valóra válnak
Picur keze remegett az izgalomtól. – Szeretném, ha játszótér nőne az udvarunk végében, ahol minden barátommal együtt hintázhatunk! – mondta gyorsan.
A szellem csettintett egyet, és máris ott állt egy színes, csodálatos játszótér. Hinta, csúszda, mászóka, minden, ami csak egy gyerek szemének, szívének kedves lehet. Picur boldogan szaladt, és meghívta a szomszéd gyerekeket is.
Ez csodálatos! – kiáltotta Anna, Picur barátnője. – Te vagy a legjobb barát a világon!
Picur büszkén mosolygott, de érezte, hogy a szíve is melegszik ettől a boldogságtól. Mindenki nevetett, játszott, a nap is vidámabban sütött az új játszótéren.
Barátság és próbatételek a lámpás erejével
A következő nap Picur már a második kívánságán törte a fejét. Sokat gondolkodott, majd úgy döntött, szeretne egy kiskutyát, mert mindig is vágyott egy hűséges társra.
Legyen egy kiskutyám, aki mindenhová elkísér! – kérte a szellemtől.
Egy pillanat alatt egy vidám, barna foltos kutyus jelent meg Picur lábánál, csóválva a farkát.
Szia, Picur! – ugatta boldogan a kutya. – Játsszunk együtt!
Innentől kezdve Picur és a kiskutya, akit Foltinak nevezett el, elválaszthatatlanok lettek. Együtt fedezték fel a kert minden zugát, játszottak a játszótéren, és új barátokat szereztek. Picur azonban hamarosan rájött, hogy egy kisállatról gondoskodni nem csak játék és móka. Minden nap etetni kellett Foltit, sétáltatni, és ha beteg lett, gondosan ápolni.
Picur tanul a felelősségteljes kívánságokról
Egy este, miközben Folti fejét az ölébe hajtotta, Picur elgondolkodott. Rájött, hogy a kívánságokkal nemcsak öröm, de felelősség is jár. A játszótéren vigyáznia kellett a kisebbekre, Foltiról gondoskodnia kellett, és a barátságokat is ápolni kellett. Megértette, hogy a legjobb kívánságok azok, amelyek másoknak is örömet okoznak.
Eljött az utolsó kívánság ideje. Picur a lámpáshoz ment, és megsimogatta. – Azt szeretném, ha mindenki a faluban érezné, mennyire fontos a szeretet és a barátság. Szeretném, ha mindenki boldog lenne!
A szellem elmosolyodott. – Ez igazán szép kívánság, Picur. Látod, a legnagyobb varázslat a szívedben van.
Abban a pillanatban a falu lakói különös melegség éreztek szívükben. Mosolyogtak egymásra, kedvesek voltak, és mindenki segített annak, akinek szüksége volt rá.
A varázslámpás búcsúja és Picur új kezdete
A szellem kilépett a lámpásból, és búcsút intett Picurnak. – Most már nincs szükséged varázslatra, hiszen megtanultad, hogy a jóság, a szeretet és az egymásra való odafigyelés a legnagyobb csoda a világon.
Picur megölelte Foltit, és örömmel nézett körül a barátain. A játszótér nevetéstől volt hangos, és a faluban mindenki boldogabb lett. A lámpás csendben visszacsúszott a ládába, de Picur tudta: a varázslat örökre ott él a szívekben.
Így volt, igaz volt, ez volt a mese! Talán igaz sem volt, talán csak mese volt, de a szeretet és a jóság mindig valóságos lehet.
