Morzsi egy kedves, kíváncsi kis kutya volt, aki egy apró faluban élt gazdájával. Minden reggel lelkesen csóválta a farkát, amikor a nap első sugarai megérintették az orrát. Egyik nap azonban valami igazán különleges történt. Ahogy Morzsi a kert végében szimatolt, hirtelen egy gyenge, csilingelő kacaj ütötte meg a fülét.
Elindult a hang irányába, s hamarosan a kert mögötti erdőbe ért. Ott, egy mohos fatörzs mellett, egy pici alak álldogált. Ruhája zöld volt, feje búbján parányi kalap ült, arca pedig vidáman mosolygott Morzsira.
– Szia, Morzsi! – szólalt meg a kis lény. – Én vagyok Tündérmanó, az erdő őrzője.
Morzsi meglepődött, de nem félt. Csak kíváncsian nézett a tündérmanóra, aki olyan barátságosnak tűnt, hogy rögtön megkedvelte.
– Hogyhogy ismersz engem? – kérdezte Morzsi bátortalanul.
– Az összes jólelkű állatot ismerem – felelte Tündérmanó. – Szeretném, ha elkísérnél egy varázslatos kalandra az erdőbe.
Morzsi izgatottan csóválta a farkát, majd elindult a tündérmanó mellett az erdei ösvényen. Az erdő most másnak tűnt, mint eddig bármikor. A fák lombjai között szivárványszínű fények villantak, és apró tündérek repkedtek ide-oda, mintha csak Morzsit és a tündérmanót üdvözölnék.
– Itt minden tele van csodával – mondta Tündérmanó, miközben átsétáltak egy gombahídon. – De csak azok látják, akiknek tiszta a szívük.
Ahogy tovább haladtak, egy nagy tóhoz értek, amelynek a vizén liliomok úsztak. A tó partján egy szomorú béka ült, akinek elgurult a kedvenc üveggolyója.
– Segítsünk neki! – javasolta Morzsi.
Morzsi óvatosan beledugta az orrát a vízbe, és némi keresgélés után megtalálta a guruló üveggolyót. A béka hálásan mosolygott, s a tó vize egyszeriben csillogni kezdett.
– Látod, Morzsi – magyarázta Tündérmanó –, minden jócselekedet varázslatot teremt.
Továbbhaladva egy nagy öreg tölgyfa tövéhez értek, ahol egy kisegér sírdogált, mert elveszítette az otthonát. Morzsi segített neki új helyet keresni a fák között, míg Tündérmanó virágokat bűvölt a bejárathoz, hogy szép és biztonságos legyen az új egérlyuk.
Hirtelen sötét felhők gyűltek az égre. A tündérmanó szomorúan sóhajtott.
– Most egy kis bátorságra lesz szükség, Morzsi. Ezek a felhők elzárják a tündérek birodalmát a napfénytől. Csak egy kedves lény tudja elűzni őket!
Morzsi, bár egy kicsit félt, bátran kiugrott a tisztásra, és hangosan, vidáman ugatni kezdett, mintha a napot hívná játszani. Az erdő apró lakói is csatlakoztak hozzá, és közös kacagásukkal elűzték a sötét felhőket. A nap újra kisütött, s mindenki örült a fénynek.
Tündérmanó odalépett Morzsihoz, és így szólt:
– Bátorságod és segítőkészséged nagyszerű példát mutatott mindenkinek. Ezért egy varázslatos ajándékkal szeretnélek meglepni.
Morzsi nyakába egy fénylő kis medált akasztott, amely mindig melegen ragyogott, amikor szeretettel segített másokon vagy boldogságot szerzett valakinek.
Elérkezett a búcsú pillanata. Morzsi szomorúan nézett a tündérmanóra.
– Ugye, még találkozunk? – kérdezte.
– Soha nem vagy egyedül – mosolygott Tündérmanó. – Mindig itt leszek veled, amikor szeretettel fordulsz mások felé.
Morzsi boldogan tért haza, szívében melegséggel és új barátságok emlékével. Mostantól minden nap segített, ahol tudott, és a medálja fénye emlékeztette, hogy a legnagyobb varázslat a szeretet és jóság.
Így volt, igaz volt, vagy talán csak mese – de a szeretet és a jóság mindig varázslatot hoz az életünkbe!
