Móra Ferenc: Nagy ebéd volt nálunk

Móra Ferenc: Nagy ebéd volt nálunk

Móra Ferenc: Nagy ebéd volt nálunk

Móra Ferenc: Nagy ebéd volt nálunk

A ludacskával, amelyikről ezt a történetet írom, sose találkoztam az életben, de hírből nagyon jól ismertük egymást. Nekem mindig őróla írt, neki mindig énrólam beszélt az édesanyám. Én tudtam róla, hogy ő a világon a legfehérebb ludacska, ő pedig tudta énrólam, hogy semmit se szeretek jobban a világon, mint a lúdhúst. Én ezért igen becsültem a ludacskát, ő azonban nyilván nemigen becsült engem.

Pedig én alig vártam, hogy találkozhassam vele, s az édesanyám át is adta neki az üzenetem.
– Úgy bizony, ludacskám, nagy tisztesség ér téged – veregette meg a ludacska törleszkedő fejét. – A legkedvesebb gyerekemnek sütlek meg ebédre. Úgy igyekezz meghízni, ludacskám, hogy szégyenben ne maradjak veled.


– Giá-gá, giá-gá! – mondta erre a ludacska. Lúdnyelven ez annyit jelenthet, hogy: ne félj semmit, anyókám, tudom én, mi a lúdbecsület!
Tudta is, meg kell adni neki. Úgy meghízott, hogy gurítani lehetett volna.
„Nagyon várunk haza a ludacskával, lelkem gyerekem – írta akkor az édesanyám. – Olyan szép pirosra sütöm, mint a rózsa. Nem lesz többet az életben ilyen nagy ebéd nálunk.”
„No, már erre szót kell fogadni” – gondoltam magamban. Megírtam, hogy otthon leszek vasárnapra, s tiszteltetem a ludacskát addig is.

– Giá-gá, giá-gá – ennyit felelt a ludacska erre is nagy engedelmesen. Belenyugodott abba, hogy őbelőle pecsenye lesz vasárnapra. Igaz, hogy akkor is az lett volna belőle, ha bele nem nyugszik, de azért mégis szép volt tőle ez az engedelmesség. Még a tepsiben is olyan vidáman sistergett, hogy öröm volt hallgatni. Olyanok mondják, akik hallgatták, olyanok pedig voltak sokan. Nagy ritkaság ám a szegénysoron a tepsiben muzsikáló lúd. Felvég, alvég minden gyereke összeszaladt arra hírre, hogy nagy ebéd lesz nálunk.
– Érzem a drága jó szagát! – szippantott nagyokat a konyhaajtóban a kalaposék Marcija. – Azt mondta szülém, nekem is ilyent süt, ha olyan jó deák leszek, mint az Annus néni fia.
Lelkem édesanyám erre a szóra csak kiszaladt a liba mellől az ajtóba, s megsimogatta a gyerek kócos üstökét.

– Hát aztán csakugyan olyan leszel, Marcikám?
– Olyan szeretnék lenni – kapta Marcika válla közé a fejét.
– Segítsen meg szándékodban az Isten – törülgette meg édesanyám a könnybe lábadt szemét a kötőjével, azzal befordult a konyhára, s ki se jött addig, míg az egyik combját le nem kanyarította a ludacskának. – Nesze, Marcikám – adta a kezébe a gyereknek, aki akkorára tátotta a száját csudálkozásában, hogy befért volna rajta az egész ludacska.


Szülém pedig hirtelen visszaosont a konyhába, s földarabolta a ludat, ahogy illik. Ahogy dolgozgat vele, egyszerre csak megüti a fülét a nagy csendesség a tornácon.
– Nini, de elillantak a vendégek – kukkantott ki az ajtón a gyerekekre.
Ott voltak azok egy szálig. Tátott szájjal, tágra nyílt szemmel nézték a szerencsés kalapos Marcit, ahogy a lúdcombbal birkózott.

– Jaj, csak soká enné, hogy soká nézhessük! – sóhajtott a favágóék Piroskája a kis bátyja fülébe.
Szülémnek elfacsarodott a szíve. Se szólt, se beszélt, csak fölkapta a nagy tál pecsenyét, és sorra hordta a kis éhesek közt.
– Vegyetek hamar, míg el nem hűl, lelkecskéim!
Nem is maradt több a tálban a mellehúsánál, s csak akkor kapott észbe az édesanyám. No, ő szépen elprédálta a nagy ebédet! De aztán megint vigasztalódott, ahogy az örömtől kipirult kis arcokat látta, s megvigasztalódva tette vissza a tűzhelyre a tálat.
– Elég lesz ez az egy darab az én fiamnak. Nem volt az nagyétkű soha életében.
Abban a percben léptem be a kisajtón. Édesanyám boldogan ugrott ki az ajtócsattanásra, s nevetve-sírva borult a nyakamba.
– Ó, de régen várlak, édes gyermekem!
– Hát a ludacska, édesanyám? – kérdeztem incselkedve.
– A ludacska, fiam… – babrált a kötőjén zavarodottan édesanyám, ahogy a sok csámcsogó kis száj közt végigmentünk a tornácon. – A te részed megmaradt belőle. Éppen a legjava.
– Mi-a-ó, mi-a jó? – kérdezte a küszöbön az öreg hamvas macska.


Pedig ő már akkor tudta, hogy mi a jó, mert a körme közt tartotta az én részemet. Már tudniillik a mellcsontját. Mert a húst akkorára leette róla, s boldog dorombolással dörgölődzött hozzám. Bizonyosan az ebédért hálálkodott.
Édesanyám sírva fakadt, hogy engem így kisemmiztek a nagy ebédből. Én pedig azt gondoltam magamban, hogy ilyen nagy ebédet nem esznek a királyok portáján se. S azt gondolhatta a jó Isten is, mert napszemével nagyon mosolyogva sütött be a szívünkbe.

Móra Ferenc: Nagy ebéd volt nálunk

Móra Ferenc: Nagy ebéd volt nálunk

Móra Ferenc: Nagy ebéd volt nálunk

Vissza a mesékhez

Még több mese anyáknapjára