Móra Ferenc: Mire anyuka felébred

Móra Ferenc: Mire anyuka felébred

Móra Ferenc: Mire anyuka felébred

Móra Ferenc: Mire anyuka felébred

Az öreg templom mögött, amelyre a Mariskáék hálószobájának az ablakai néztek, piros orcáját fölütötte az őszi napocska. Sugarával rávillantott a Mariska fehér arcára, s erre a cirógatásra a kislány kinyitotta a szemét.
– Ejnye, napocska, de korán felébredtél ma! Hiszen tán még a kakas se kukorékolt.
– Nagyon visított a szél, kiverte a szememből az álmot – hunyorgott a napocska. – Magam is korállom még az időt. Mit szólsz hozzá, Mariska, nem szundítanánk még egyet?
Azzal magára rántotta felhőpaplanát a napocska, s úgy alábújt egyszerre, hogy még csak egy szála se látszott ki az aranyhajának. Mariska azonban megdörzsölte a szemét, s úgy kiugrott az ágyból, mint a labda.
– Jaj, de csak lusta teremtés ez a napocska! Nem elég neki az egész éjszaka, hanem még a nappalból is elvesz egy álomra valót. Tudom, nem is szereti úgy az anyuskája, mint engem az enyém.
Mire felöltözködött, a kanárimadár is kinyitotta fekete szemecskéjét, s az volt az első dolga, hogy megveregette a kalitkája drótját.
– Kedves egészségedre az éjszakai nyugodalmat, gazdasszonykám! Üres, üres, üres, üres a kendermagos csésze!
– Hallgatsz, kis haszontalan! – szaladt hozzá Mariska. – Ne fütyörészd föl anyukát, apukát. Mire anyuka felébred, akkorára meg akarom főzni a reggeli kávét. Ha jól viseled magad, te is kapsz abból a cukorból, ami a csésze fenekén marad.
A kanári csúfolódva pittyentette el magát:
– Köszönöm alássan, Marika kisasszony! Nem kérek a főztjéből! Egye meg maga, kisasszony! Az lesz csak a híres kávé! Tudom, olyant a kanárikirály se evett még.
Mariska leborította a lármás kis madarat egy törülközőkendővel, hadd gondolja, hogy éjszaka van – maga meg kisuhant a konyhára. Hát a küszöbön csak hozzátörleszkedik ám a lábához a Kormos cica.
– Szép jó reggelt, aranyos gazdasszonykám! Hogy aludtál, mit álmodtál, tündérszép Mariska? Hát az a kulcs minek abban a patyolat kezedben? Tán egy kis tejecskét akarsz hozni az éléskamrából a szegény Kormos cicának?
– Várj a sorodra, Kormos cica! Mire anyuka fölébred, akkorára meg akarom főzni a reggeli kávét. A tied lesz, ami a csésze fenekén marad.
Kormos cica olyan mérges lett, mintha hetvenhét egeret szalajtott volna el egyszerre. Hegyes körmével haragosan karmizsálta az ajtófélfát.
– Miá, miá, miá! Alássan köszönöm szíves ígéretét a kisasszonynak, tartsa meg magának a kávéját. Ha ezután a kisasszony főzi a kávét, akkor én elbujdosom a háztól.
Hanem, úgy látszik, mégis meggondolta a dolgot Kormos cica. Elvetette magát a küszöbön, s onnan nézte a nagy készülődést.
– Tüzet se tudsz gyújtani, te hamupipőke! – kiáltott rá Mariskára, ahogy ez a tűzrevalót vékonyította. Mikor aztán vígan lobogott a tűz, akkor azt miákolta:
– Azt se tudod, híres, melyik a tejeslábas!
Ekkorára a Bogár kutya is besompolygott a konyhába, s mindjárt rámordult a cicára:
– Csend legyen ott a sarokban, te egerek pandúrja! Hát már hogyne tudná a mi kis gazdasszo­nyunk, hogy hol a tejeslábas! Még azt is tudja, hogy hol a Bogár kutya reggeli karaj kenyere. Igaz-e, aranyos kis gazdasszonyom?
– Igaz, Bogárkám, igaz – simogatta Mariska az öreg kutyát -, te is megkapod a kenyeredet, ha tudsz szépen várakozni. Mire anyuka fölébred, akkorára meg akarom főzni a reggeli kávét. Abba mártogatjuk bele a te kenyeredet is.
A Bogár úgy elvicsorította a száját, hogy minden foga kilátszott.
– Köszönöm szépen, én már nem vagyok éhes. Nem akarok megbetegedni a kisasszony kávéjától. Mit is mondtál csak az előbb, Kormos komám?
– Azt, hogy ez a híres gazdasszony föl se tudja forralni a kávét – kötözködött a cica.
– Nini, elfutott a tej! – morgott a Bodri.
– Pű, még a szaga sem olyan jó ennek a kávénak, mint mikor a Mariska édesanyja főzi!
– A tejet is lekozmásította!
– Nem is a rózsás csészét kellene elővenni!
– Nem is azzal a kanállal szokták merni a tejet!
– Micsoda? Hát ez is kávé, Bogár bátyám?
– Egye meg, aki főzte, Kormos pajtás. Rá se szeretek nézni.
– Ahol ni, még sót tesz bele porcukor helyett!
Mariska most már elvesztette a türelmét, s nagyot dobbantott volna a lábacskájával, ha tudott volna.
– Elhallgassatok, haszontalan éhenkórászok, mert mindjárt jóllakatlak a porolópálcával! ‑ kiáltotta nekipirulva, s otthagyta a két gonosz jószágot. Beterítette az ebédlőasztalt a szép csíkos abrosszal, bevitte a párolgó kávét, s dobogó szívvel leste, mit szól majd anyuka, apuka az ő szakácskodásához.
Istenkém, hát mit szóltak volna, úgy összevissza csókolták szorgalmas kislányukat, hogy csupa csuda. Igaz, hogy apuka, mikor belekóstolt a kávéjába, elfintorította egy kicsit a száját, és azt akarta mondani: ejnye, de keserű ez a kávé – hanem ehelyett azt mondta:
– No, ilyen jó kávét még nem ittam életemben!
– Jaj, hát még az enyim milyen édes! A csöppentett méz ehhez képest csupa savanyúság! ‑ bizonyította anyuka. – Ami nem is csuda, mert Mariska az apuka kávéjába való cukrot is az anyukáéba hintette bele. A két gonosz állat volt az oka: annyit csúfolódtak összevissza, hogy egészen belezavarodott a kis gazdasszony.
De meg is lakoltak ám a csínytevésért. Nem kaptak a maradékból, mert nem maradt maradék a csészék fenekén. Se egy cseppecske kávé, se egy morzsácska cukor.

Móra Ferenc: Mire anyuka felébred

Móra Ferenc: Mire anyuka felébred

Móra Ferenc: Mire anyuka felébred

Vissza a mesékhez

Még több mese anyáknapjára