Mikulás és a jégmadár

Mikulás különös találkozása a jégmadárral

Volt egyszer egy hideg, csillagfényes téli este, amikor Mikulás a friss hóban lépdelt az erdő szélén. Nagy, piros kabátja alatt melegedett, hatalmas zsákjában pedig csilingelően ütköztek egymáshoz a sok-sok ajándékok. Mikulás mindig szerette figyelni a téli éjszakák csendjét, a fák között susogó szelet és a hópelyhek lágy táncát.

Amint egy sűrű fenyőhöz ért, különös, csillogó kék tollak ragyogtak elő a hókupac mögül. Egy apró madár ült ott, akinek tolla szinte világított a sötétben. Olyan gyorsan repdesett, hogy Mikulás csak nehezen tudta kivenni az alakját.

– Jó estét, kis barátom – köszöntötte Mikulás gyengéd hangon. – Ki vagy te, és mit keresel ebben a hideg erdőben?

A madár óvatosan közelebb lépett, és megszólalt: – Engem jégmadárnak hívnak. Azért jöttem, hogy segítsek azoknak, akiknek igazán szükségük van rá.

A jégmadár legendája és varázslatos képességei

Mikulás meglepődve nézte a különös madarat. Sosem találkozott még ilyen szépséges jószággal. A jégmadár gyors kis szárnyával egy hópihe tetejére ült, és így beszélt tovább:

– Azt mondják, a jégmadár képes a szív melegét elhozni még a leghidegebb téli estéken is. Ahol szomorúság van, oda örömöt viszek, ahol harag, oda békességet.

Mikulás elmosolyodott, és megkérdezte: – Hát hogyan tudsz ekkora csodát tenni, mikor te magad is olyan picike vagy?

A jégmadár válasza egyszerű volt: – Nem az számít, mekkora vagyok, hanem hogy mennyi szeretet fér a szívembe. Ha segíteni akarok, a szívem mindig elég nagy lesz hozzá.

Hólepte erdőben: a barátság első jelei

Mikulás és a jégmadár együtt indultak tovább az erdőn át, hóban ropogó léptekkel. Hamarosan megláttak egy kis őzet, aki dideregve lapult a bokor alatt. Szemeiből félelem sugárzott.

– Nézd csak, milyen szomorú! – súgta Mikulás a madárnak.

A jégmadár odarepült az őz füléhez, és halkan csicseregte: – Ne félj, kis barátom, itt vagyunk veled. Nemsokára minden rendben lesz.

Mikulás köpenye alól elővett egy puha, meleg takarót, és az őzre terítette. A jégmadár pedig egy apró, ragyogó jégkristályt helyezett az őz mellé, amitől az rögtön megnyugodott, és boldogan mosolygott.

Közös kaland: ajándékozás a természetben

Ahogy továbbhaladtak, a jégmadár és Mikulás együtt segítettek minden rászorulón. Mikulás csomagjából diót, mogyorót, almát adott a madaraknak. A jégmadár pedig varázslatos hangjával felvidította a legszomorúbb arcokat is.

Egy kis nyúl reszketett a fa tövében. – Szia, kis nyuszi! – szólt Mikulás. – Hozzád is hoztunk valamit!

A jégmadár vidáman csevegett, míg Mikulás egy selyemszalaggal átkötött sárgarépát helyezett a nyuszi elé. A nyúl örömében megölelte a Mikulás csizmáját, s a jégmadár is boldogan táncolt körülötte.

Az erdőben mindenki örült, nevettek, és megtanulták, hogy a legnagyobb ajándék a szeretet és a barátság.

Mit tanulhatunk Mikulástól és a jégmadártól?

Mire eljött a hajnal, Mikulás és a jégmadár fáradtan, de boldogan néztek vissza az erdőre. Tudták, nem csak ajándékokat hagytak hátra, hanem örömöt és reményt is.

A jégmadár így szólt: – Igazán nagy csoda történhet, ha nyitott szívvel segítünk egymásnak.

Mikulás mosolya melegítette a hajnali hideget, és ezt felelte: – A szeretet nem fogy el soha, csak tovább kell adni.

Így történt hát, hogy a Mikulás és a jégmadár együtt hoztak boldogságot az erdőbe. És, hogy igaz volt-e vagy csak mese, azt mindenki döntse el maga.

Így volt, úgy volt, igaz is volt, talán nem is volt… Ez bizony egy igazi tündérmese volt!