Mester Györgyi: Gomba mese

Mester Györgyi: Gomba mese

Mester Györgyi: Gomba mese

Mester Györgyi: Gomba mese




Gomba mese

Az erdő nehezen lélegzett. Olyan nagy volt a nyár végi hőség, hogy szinte tikkadoztak a növények. A fák levelei összepöndörödtek, a máskor egyenesen álló fűszálak lekonyultak, földre hanyatlottak. Nem bújt elő egyetlen kis vadvirág, gomba sem.

Az erdő talaja száraz volt, az időnként megélénkülő szél porral borította be a fák leveleit.

Eltelt néhány hét, és beköszöntött az ősz.

Egy napon, váratlanul, nagy szél támadt. Erősen fújt, maga előtt kergetve a dunyhaként dagadó esőfelhőket. Amikor az erdő fölé ért, megrázta a felhőket, mire leszakadt az ég. Heves zápor zúdult az erdő kirepedezett, poros talajára. Az eső sokáig esett, azután hirtelen elállt, és kisütött a nap.

Másnap, a növények nagy örömére, újból kaptak a frissítő zuhanyból. Előbb csak szemerkélt, majd zuhogott, végül szakadt az eső. Úgy ömlött, mintha egy feneketlen dézsából véget nem érően, folyamatosan öntenék.

Mivel másnapra elállt az eső, és ismét kisütött a napocska, meg is lett az eredménye. A növények felüdültek, a levelek kisimultak, a fűszálak felegyenesedtek, és apránként kibújtak földből az addig ott szunyókáló vadvirágok.

És hogy kik rejtőztek még a talaj felszíne alatt? Hát a gombák, akik a nagy szárazság miatt, gombafonal formájában, türelmetlenül vártak arra, mikor jön el az ő idejük.

Amúgy, aki még nem tudná, a „gombafonal” a talajban lévő sűrű, vékony szövedék, melyből a gombatelep alakul ki, vagyis belőle nőnek ki a gombák.

Néhány nap múlva, ez be is következett. Az apró gombák félkör alakban, úgynevezett „boszorkánykörben” jelentek meg a fák alatti avarban. Szinte szemmel láthatóan növekedtek. Kinőtt, és egyre magasabb lett a tönkjük, ami valójában a száruk. Lett kis gallérjük, amit még körbe is lehetett forgatni a gomba „nyakán”. Azután a kalapjuk is egyre terjedelmesebb lett. A fejfedő tetején megjelent egy barna csúcsocska, a kalap felületén pedig, szétszóródva, apró, barna pikkelyek díszlettek.




Igen formásak voltak ezek a gombák. Hosszú száruk, nyúlánk tönkjük kinézete miatt, nem véletlenül kapták a „nagy őzlábgomba” elnevezést.

Mesénk főhőse, a kis gomba, ekkor még csak középtermetű volt, olyan magas, mint egy újszülött őzgida lába, de nagy komolysággal, figyelmesen szemlélte a környezetét. Ismerkedett a külvilággal, az őt körülvevő környezettel, és persze elsősorban rokonaival, a többi gombával.

Eltelt egy-két nap, és igencsak megnyúlt a kis gomba. Egyre messzebb látott, kíváncsian nézegetett a távolba.

Nézegetés közben, meglepődve vette észre, hogy tőle eltérő kinézetű, másfajta gombák is kibújtak a földből. Sőt, nem kis csalódottsággal látta, hogy azok a „rokonok”, sokkal mutatósabbak, mint ő.

A szomszédságukban nődögélő gombák ugyanis nem hétköznapi, halványbarna kalapot hordtak, hanem ünnepi, élénkpirosat, teleszórva sok-sok mutatós fehér pöttyöcskével.

A mellette már jókorára nőtt felnőtt gombával azonnal meg is osztotta az aggályait.

  • Mi egészen eltörpülünk a szomszéd gombák mellett. Velük nem tudjuk felvenni a versenyt, mert mi nem vagyunk szépek. Ilyen kinézettel nem kellünk majd senkinek. Észre se fognak venni bennünket, akármilyen magasra is emeljük egyszerű, halványbarna-kalapos fejünket.

A már kicsit éltesebb, tapasztaltabb gomba azonban megnyugtatta kis rokonát.

  • Rosszul gondolod. Még keveset tudsz a világról. Ezek ugyan feltűnő színű gombák, ezért talán meseszerűnek is mondhatók a tulipiros kalapjuk miatt, de majd meglátod, egy állat se fog odamenni hozzájuk. Ha ember jön látogatóba az erdőbe, ő se a piros gombákat fogja keresni, szeretni, hanem bennünket. Mert mi jók vagyunk. Nem mérgezők, jó ízűek, hasznosak, táplálékot adunk embernek, állatnak. Az általad csodált gombák talán szépek, de mérgezők, akár halált is okozhatnak. Javukra szóljon, hogy feltűnő, élénk színükkel egyben el is riasztják a többi élőlényt: kerülj el bennünket, ha nem akarsz rosszullétet! Ezért, értvén a jelzésből, még az oktondi erdei állatok is elkerülik ezeket a piros gombákat, nem eszik meg, mert tudják, hogy megbetegednének tőlük.

  • Ez igaz, nem mese? Tényleg mi vagyunk a „jobbak”? De örülök neki! És van nevük ezeknek a mesegombáknak?

  • Hogyne lenne. Már az elnevezésük is halálos: légyölő galócának hívják őket.

  • Azért nem fogom utálni ezeket a szomszédjainkat sem. Nem tehetnek róla, hogy nem jónak, csak szépnek születtek.

Így is lett. A sok szép és gomba békességben élt egymás szomszédságában, és irigység sohasem ütötte fel közöttük a fejét.

Mester Györgyi: Gomba mese

Mester Györgyi: Gomba mese

Mester Györgyi: Gomba mese