Mester Györgyi: Édes mostoha

Mester Györgyi: Édes mostoha

Mester Györgyi: Édes mostoha

Mester Györgyi: Édes mostoha

Édes mostoha

Aznap sokáig mentek az autóval.

Persze máskor is előfordult, hogy a nagy vízhez utaztukban hosszasan kellett az autó hátuljában elhelyezett boxban, összekuporodva feküdnie, de ez most mintha más lett volna. Valamiféle rossz előérzete támadt.

A gépjármű hirtelen megtorpanva fékezett, és ő nekiesett a boksz falának. Gazdi nem szokott ilyen figyelmetlen lenni, ha ő is vele utazott.

Ahogy az autó megállt, Gazdi pillanatok alatt a kocsi hátuljánál termett, nyitotta a boksz ajtaját, és mielőtt rátette volna a pórázt, kitessékelte őt.

Kiugrott és szófogadóan leült az útpadkára. Gazdi ránézett, merőn, mintha szomorúságot látott volna a szemében, aztán az arc kifejezéstelenné vált, és Gazdi visszaült szokásos helyére, a sofőrülésbe.

Ő persze csodálkozott, de tudatában volt annak, Gazdi semmit nem tesz ok nélkül.

Ha most mennie kell, annak nyomós oka lehet.

Az autó elindult, és ő ott maradt az út szélén. Egyedül, tanácstalanul.

Bizonyára itt kell várakoznia, míg Gazdi vissza nem ér.

Addig, amíg nem jön érte, hiszen összetartoznak, Gazdi és ő.

Türelmesen ült az út szélén. Először nem is nagyon nézett körül, hol van. Minek is? Hiszen Gazdi visszajön érte, és akkor tovább mennek, vagy be az útmenti erdőbe, ahogy mindig is szoktak.

Az út két oldalán erdő fái lombosodtak. Nagy, magas fák, lombkoronájuk sűrűn összezárva, de földes út nem mutatkozott egyik irányban sem.

Pedig eddig olyan helyeken álltak meg, ahol valamiféle út is volt, amelyen aztán elindulva hosszú, élvezetes sétákat tettek, pórázon, vagy anélkül.

Talán Gazdi parkolóhelyet keres. Helyet, ahol biztonságosan leállíthatja az autót, amely egyben az ő „szállítóeszköze” is.

Csak várt, várakozott, de Gazdi sokáig elmaradt. Biztosan nem talált megfelelő „parkolót”. A szót ugyan nem ismerte, de a jelentését tudta. A hely, ahol ott lehet hagyni az autót, amíg haza nem akarnak menni.

Lassan beesteledett. Autók jöttek, mentek, de ő csak Gazdit várta. Kevés autó haladt az úton, nem volt nagy forgalmú a hely.

Kétfelől erdő terpeszkedett, azt már azonnal látta, de hogy beljebb merészkedjen, egyelőre eszébe se jutott. Mert mi is lenne, ha Gazdi nem találná azon a helyen, ahol őt hagyta?! Ilyen csalódást nem akart Gazdinak okozni.

Hát csak várt, várakozott.

Amikor leszállt az este, elhatározásra jutott: bemegy az erdőbe. Az út mellett ugyan tudott vigyázni magára, megtanulta, megtanították rá, de hát éjszakára mégsem maradhat ott. Nem megy be mélyen az erdőbe, a közelben marad. Ha Gazdi megérkezik, azt ő úgyis azonnal megérzi, és majd odaszalad hozzá.

Ilyenkor vacsorát szokott kapni. Mindegy, hogy minek nevezik, a lényeg az, hogy enni adtak neki, amikor odakinn besötétedett.

Most ez elmaradt, vagy legalábbis, késlekedni látszott.

A sötétben botorkálva keresett valami megfelelő helyet, ahol, átmenetileg, míg Gazdi meg nem érkezik, megpihenhet. Esetleg, alszik is egy kicsit. Megismeri ő még álmában is Gazdi autójának a hangját. Kicsit zörög ugyanis, meg puffog, amikor megáll.

Nem is vette észre, mikor aludt el, de a lényeg az volt, hogy Gazdi nem jött vissza. Hallotta volna, ha megérkezik.

Közben megvirradt. Valami történhetett, mert Gazdi nem hagyná őt cserben.

Igaz ugyan, hogy most nem volt olyan kedves, amikor kitessékelte az autóból, mint amilyen szokott lenni, máskor, ilyen alkalmakkor, de mégis. Gazdi és ő egyezséget kötöttek: Gazdi szereti őt, és ő cserébe, az életét is odaadná Gazdiért.

A nap már magasan állt, és ő még mindig az erdőben bóklászott. Valamit ennie kellene. Gazdi bizonyára értékelné, hogy ő okosan ellátja magát ennivalóval.

Az egyik bokor tövéből zaj hallatszott. Orrát odanyomta, majd oda is csapott a mancsával. Valamit sikerült fognia. Nem ismerte a lényt, de ehetőnek látszott, hát megette.

Kiment az úthoz, és megint várakozott egy kicsit. Szófogadóan üldögélt az út mentén, az árok szélén, ahogy szokta, ha a kocsiból kiszállították. Tudta, a többi autó veszélyes lehet, az útra nem szabad kimennie.

Megint jó sok idő telt el, és Gazdi még mindig nem érkezett meg. Nem jött vissza érte.

Kicsit csalódott volt, és már felmerült benne az is, hogy esetleg nem jön Gazdi. De hát miért ne jönne!? Hiszen ők egy csapat, összetartoznak, szeretik egymást. Legalábbis, ő mindent megtenne Gazdiért…

Ahogy a nap egyre magasabbra emelkedett, az éhség is megnőtt a gyomrában. Megint be kellett mennie az erdőbe.

Most egy döglött madarat talált. Jó vadászorrának köszönhetően akadt a nyomára. Megette a tetemet, ami az éhségét átmenetileg csillapította.

Ahogy erre-arra ténfergett a fák között, egyszer csak megérezte egy másik kutya illatát. Arrafelé szaladt, amerről a szagot hozta a szél, orrát szorosan a száradó fűbe nyomva, mígnem ténylegesen meglátta a másikat.

Már messziről is megérezte, hogy nőstény. Ugyan éppen nem volt „udvarlási időszak”, hiszen a nyár közepén jártak, de azért nem lehetett figyelmen kívül hagyni a „kislányt”.

Egymás mellé értek, de mintha a másik bizalmatlan lett volna vele szemben. Valami miatt félt, vagy féltett tőle valamit. Talán egy zsákmányt? Annyira azért nem volt kiéhezve, hogy egy fajtársától elvegye az ennivalóját.

A másik kutya néni agressziót mutatott. Különösen egy bokortól akarta őt távoltartani. Vajon mi lehet ott, mit rejteget a másik?!

Ez hamarosan kiderült. Ő nem hátrált, de nem is támadott, amit a másik kutya tudomásul vett. Engedte, hogy a bokor alá szimatoljon.

A legnagyobb meglepetésére nem ételt, hanem két kutyakölyköt talált az ágak takarásában.

Nem voltak újszülöttek, de még igazán nagyok sem, hogy magukról tudjanak gondoskodni.

A szukával kölcsönösen körbe szaglászták egymást, aztán abbamaradtak, hogy nem lesznek ellenségei egymásnak.

Az elkövetkező napokban – merthogy Gazdi továbbra sem érkezett meg -, mindketten vadásztak, és megosztották a zsákmányt. Legalábbis, amelyiknek sikerült valamilyen prédát elejteni, engedte, hogy a másik is egyen belőle.

Ahogy teltek-múltak a napok, egyre jobban megszokták egymást, szinte már családot alkottak. A számkivetettek családját…

Egy későnyári, verőfényes délutánon, szokatlan zaj verte fel az erdő csendjét. Nagy, hangos durranások, csörtetés, amitől igyekeztek távoltartani magukat. De hát enni csak kell. A szuka élelemszerző körútra indult, amiről nem tért vissza.

Kereste mindenütt, hiszen szinte már a társának tekintette, de csak nem akadt rá.

Amikor pedig rátalált, be kellett látnia, hogy a továbbiakban már csak magára számíthat. A társa elment. Megölték, meglőtték, vagy bármi is történt vele, életre kelteni már nem lehetett. Megpróbálta, de nem tudta. Be kellett látnia, végleg egyedül maradt. Gazdi, és társ nélkül.

Az még csak hagyján, hiszen ő tud magáról gondoskodni, de mi lesz a két kölyökkel? Azok is ottmaradtak gondoskodó szülő, anya nélkül.

Egyet gondolt, és mielőtt alaposan átlátta volna, mit is tesz, és mi lehet belőle, cselekedett.

Szájába vette a kölyköket, egyiket a másik után, és kivitte az országúthoz. Ahová Gazdit is, még mindig, visszavárta…

A kiskutyákat az árokba rejtette, száraz falevelek takarásába, ő meg leült az út szélére, és várt. Várt valamire, talán Gazdira, talán csak a jósorsára, mit lehet tudni, mire is gondol egy elhagyott, gazdája által kidobott, útszélre hajított, hűséges eb?

Talán a csodában bízott, ami egy szürke furgon képében érkezett meg.

A sofőr meglátta az útpadkán fegyelmezetten várakozó ebet, és megsajdult a szíve. A közelben nincsenek házak, ez nem egy kóbor kutya, ez egy sorsára hagyott eb – ötlött fel a férfiban.

Megállt, és odament a kutyához. Ahogy odaért hozzá, a kutya a felé nyújtott kezet megszagolta, megnyalta. Azután odébb ment, mintha nem akarná, hogy megmentsék. De azért mégsem szaladt el, nem ment be az erdőbe.

Csak az árokba ugrott le, miközben hívogatóan csóválta a farkát.

A kíváncsiság nem hagyta nyugodni a kutyaszerető sofőrt. Valamit akar ez a jószág – gondolta. Ez nem lehet véletlen, hogy nem hozzám szalad, a megmentőjéhez, hanem el, tőlem.

Az árokban meglátta a két kölyökkutyát. Voltak ismerősei kutyamenhelyen, meg amúgy ő is szeretett volna már régóta egy újat, az ő hűséges, öreg kutyája pusztulását követően. Pótolni az űrt, amit a vén eb szeretete, ragaszkodása hagyott maga után.

Miközben ölébe vette a kiskutyákat, a bajusza alatt azt dörmögte: rendes anyuka vagy, első mindig a gyerek. Csak amikor a nagy kutyát és a kicsiket felpakolta a furgonba, nézte meg jobban, kiket is fogadott az oltalmába. Meglepve vette észre, hogy a nagy kutya nem szuka.

Miközben a kutya hátát paskolta, megilletődve foglalta szavakba, majd hangosan is kimondta, hogy még igazabb legyen: ritkán látni, de ilyen egy édes mostoha.

Mester Györgyi: Édes mostoha

Mester Györgyi: Édes mostoha

Mester Györgyi: Édes mostoha