Mester Györgyi: A bánatos lakkcipőcske

Mester Györgyi: A bánatos lakkcipőcske

Mester Györgyi: A bánatos lakkcipőcske

Mester Györgyi: A bánatos lakkcipőcske




A bánatos lakkcipőcske

Cipőország – köznyelven, cipőbolt – lakói nagyon sokfélék voltak. Különböző „kasztokba” osztályokba sorolták magukat, és annak megfelelően is viselkedtek.

Először is, ott voltak a téli cipők.

Ők tartották magukat a legtöbbre, hiszen a bakancsokban, a hosszúszárú, téli cipőkben, a sícipőkben sok volt a finom, kemény vagy puha bőranyag. Készítésükkor velük vesződtek legtovább a cipőgyártók. Tekintélyes, komoly darabok voltak, ezt senki nem vonhatta kétségbe. Természetesen, amikor beköszöntött a hideg idő, tucatszámra vitték őket a vásárlók. Senki sem akarta ugyanis, hogy fázzon a lába a latyakos hóban, sárban, a fagyos időben.

Azután ott voltak az „átmeneti cipők”. Ez alatt a tavasszal és ősszel viselt cipőket kell érteni.

Ők is büszkék voltak, mondhatni „fenn hordták” az orrukat, hiszen rájuk is nagy szükség volt. Minden évben volt egy tavaszi és egy őszi időszak, és akkor olyan cipőket kerestek a vásárlók, amelyek jól bírták a hűvös, esetleg esős időt, nem ázott be a talpuk, illetve, kevésbé voltak melegek, mint a téli, bélelt cipők, viszont még mindig melegen tartották a lábakat. Szükség volt rájuk, és a vevők vitték is őket.

A sor végén „kullogtak” a nyári cipők. Nem mintha irántuk nem mutatkozott volna igény, de hát kevés volt rajtuk a „bőr”, továbbá a cipészi szakmunka is, ezért cipőtársaik nem becsülték kellőképpen őket.

Meg is indokolták, miért: ti csak egy-két pántból álltok, benneteket még egy gyerek is összeeszkábálhat – ami persze, nem volt igaz. Akárhogy is vesszük, a cipőtársadalom nem sokra tartotta a nyári cipőket, szandálokat.




Na, és hogy véletlenül se hagyjuk ki őket, ott voltak még az elegáns, „alkalmi” cipők.

Cipőország lakóinak többsége úgy gondolta, rájuk nincs igazán szükség. Hiszen olyan ritkán mennek az emberek bálba! De ha mégis, lábbelinek megteszi egy-egy évszaknak megfelelő cipő. Ugyan miért is kellene selyemből, meg mindenféle más, könnyű anyagból cipőt készíteni?! Hová is vezetne ez?!

Az igazi cipő jófajta bőrből készül, van súlya, formája, mérete, és persze értelme, hogy felveszik és használják. Van célja is: ne törje a viselője lábát az utca göröngye, védjen az út porától, az esőtől, és persze lehessen benne kényelmesen járni.

Na, ennek az elvárásnak az alkalmi cipők egyáltalában nem felelnek meg. Hiszen kényesek-fényesek, gyenge anyagból készülnek, nem is kényelmesek a magas, vékony sarkak, a tűhegyes orrok. Azokon aztán nincs mit „fennhordani”. Legalábbis, ez volt a véleménye Cipőország lakóinak.

És, hogy a legszerencsétlenebbről is szót ejtsünk, a gyermekcipők között félénken megbújt egy pár lakkcipőcske.

Gyerekcipőre persze szükség van, hiszen a csecsemőkoron túl, a kisgyerekek is hordanak cipőt.

De persze, nem ilyent, mint amilyen a mi piros színű, fényes lakkcipőnk volt.

Pedig nem volt csúnya, ő mégis annak tartotta magát, és ezért folyton bánatos volt, szomorkodott. A véleményét csak megerősítette, hogy bárki jött gyermekcipőt vásárolni, őt nem nézték meg, elvinni meg végképp nem akarta senki. Hiába volt figyelemfelkeltő, ragyogó piros színe, arányos formája, kényelmes sarka. Ráadásul, az orrán ott pihent egy pillangó formájú, kis masni. A piros lakkcipőcske iránt – jó külseje ellenére – nem érdeklődtek, láthatóan nem kellett egyetlen vásárlónak sem.

Cipőország lakói, látván, hogy a kis piros lakkcipőt sohasem próbálja fel senki, szintén az volt a véleménye: szerencsétlen, majdhogynem selejtes ez a csúnya kis cipő, nem fog elkelni sohasem.

Egy késő tavaszi napon azonban szőkecopfos, élénk kislány látogatott el „Cipőországba”. Anyukájával, egymást kézen fogva léptek be az üzletbe, de odabenn külön-külön nézelődtek.

A nagycsoportos Panni – mert így hívták a kis vásárlót -, egyből a gyermekcipőkhöz sietett. Néhány lépés után megtorpant a piros lakkcipőcske előtt. Megállt, és mintha gyökeret eresztett volna, nem is ment tovább. El sem mozdult a cipőket tartó polc elől, mint aki attól tart, választottját épp az orra elől viszi el egy másik, épp arra a cipőcskére áhítozó vásárló.




Az anyukáját hívta oda.

  • Anyu, gyere nézd meg! Ezt a piros lakkcipőt szeretném az óvodai, évzáró ballagáson viselni. Olyan szép a fényes, piros színe, és tudod, a lepkéket is nagyon szeretem.

  • De Pannikám, a cipő orrán nem lepke ül. Az csak egy masni.

  • Számomra pedig ez egy gyönyörű pillangó! Pont olyan, mint amilyent elképzeltem magamnak. Kérlek, a ballagásra ne a sötétkét szoknyámat add rám, hadd vegyem fel a piros szoknyát a fehér blúzzal, mert ez a cipőcske tökéletesen illik az öltözékemhez. – Azt hiszem, én leszek a legcsinosabb ballagó nagycsoportos.
  • Legyen, Pannikám – egyezett bele anyuka, örülvén, hogy nem kellett sok időt tölteni a megfelelő cipő kiválasztásával. – De azért próbáld fel, nehogy indulás előtt derüljön ki, nem illik a lábadra, kényelmetlen.

A cipőcskét Panni felpróbálta, és a pénztárnál való fizetést követően, vissza is vette a lábára. A kis piros lakkcipő úgy állt a lábán, mintha ráöntötték volna. Ilyen lehetett Hamupipőke lábán az üvegcipellő.

A piros lakkcipő el sem tudta képzelni, hogy ilyen boldogság is létezik. Hogy valakinek ő tetsszen a legjobban. Hogy azonnal beleszerettek, örömmel fogják viselni. A szomorúsága egyből elszállt, és büszkén feszített Panni lábán. Még a pillangó is mintha repülésre készen tárta volna ki a szárnyait.

Amikor a kis hármas – anyuka, Panni és a piros lakkcipőcske – elhagyták a cipőboltot, Cipőország lakói összesúgtak: alaptalanul néztük le kis társunkat. Lám akadt valaki, akinek ő volt a legszebb…

Mester Györgyi: A bánatos lakkcipőcske

Mester Györgyi: A bánatos lakkcipőcske

Mester Györgyi: A bánatos lakkcipőcske