Lili és a felhők tánca

Lili izgatottan kapta fel a hátizsákját, és magához hívta Pötyit, a mindig vidám, kis fehér pelyhes kutyáját. „Képzeld, Pötyi, ma először repülünk repülőgépen! Micsoda kaland vár ránk!” – mondta mosolyogva. Pötyi boldogan ugrált Lili körül, és egy halk „vau” kíséretében jelezte, hogy ő is készen áll az útra.

A reptéren minden új volt számukra: a csillogó terminálok, az emberek sürgés-forgása, a hatalmas repülők, amik lassan gördültek a kifutópályára. Miután átjutottak az ellenőrzésen, Lili és Pötyi helyet foglaltak az ablak melletti üléseken. Lili izgatottan nézett ki az ablakon, míg Pötyi kíváncsian figyelte a körülötte zajló eseményeket.

„Hamarosan felszállunk!” – szólalt meg Lili, és megsimogatta Pötyi fejét. A kutya csillogó szemmel figyelte őt, mintha csak megértené, hogy valami varázslatos készülődik.

Amint a gép motorjai felbőgtek, Lili szíve hevesen kezdett verni. A repülő lassan gurult, majd egyre gyorsabban száguldott a kifutópályán, végül pedig a levegőbe emelkedett. Ahogy felfelé haladtak, Lili ablakán keresztül láthatóvá váltak a gomolygó felhők, és úgy tűnt, mintha a világ hirtelen megváltozott volna körülöttük.

„Nézd, Pötyi! Ott vannak a felhők! Pont olyanok, mintha cukorhabból lennének!” – suttogta Lili ámulattal. Pötyi odafordította a fejét, és úgy tűnt, mintha ő is ugyanúgy csodálná a kilátást.

Hirtelen egy mély hang szólalt meg mögöttük. „Sziasztok, kalandorok! Mit keres egy kislány és a kutyája a felhők között?”

Lili hátrafordult, és meglátta az öreg pilótát, aki mosolyogva nézett rájuk. „Sziasztok, én Miklós kapitány vagyok. Látom, hogy élvezitek az utat.”

„Ó, igen, nagyon is!” – válaszolta Lili boldogan. „Mindig is szerettem volna látni, milyen a világ a felhők felett.”

Miklós kapitány egy pillanatra elgondolkodott, majd halkan így szólt: „Akkor van valami, amit meg kell mutatnom nektek.” Ezzel intett nekik, hogy kövessék, és Lili, kezében Pötyivel, izgatottan követte őt a pilótafülkébe.

Amint beléptek, a hatalmas ablakokból elénk tárult az egész kék égbolt és a messzeségbe nyúló felhőtenger. A nap fénye aranyszínűre festette a felhőket, mintha egy varázslatos világba érkeztek volna. Lili tátott szájjal figyelte a látványt.

„Milyen gyönyörű!” – suttogta, miközben a szíve szinte repesett a boldogságtól.

„Nos, ez a felhők világa, ahol az emberek ritkán járnak” – mondta Miklós kapitány. „És ha figyelmesen néztek, néha különleges dolgokat is észrevehettek.”

Lili kíváncsian fordította tekintetét a felhők felé, amikor egy halványan látható, szárnyas figura tűnt fel előttük. Egy hatalmas, tollakkal borított madár repült mellettük, és mintha integetett volna nekik.

„Látod, Pötyi? Egy óriási madár!” – lelkendezett Lili, miközben Pötyi izgatottan vakkantott.

„Ez egy felhőszellem madár” – magyarázta Miklós kapitány. „Ők őrzik az égbolt békéjét, és csak azok láthatják őket, akik nyitott szívvel utaznak.”

A madár lassan eltávolodott, de Lili és Pötyi még sokáig követték a tekintetükkel. Ahogy a nap lemenő sugarai kezdtek narancssárga fénybe borítani mindent, Miklós kapitány visszavezette őket az üléseikhez.

„Lassan landolunk, kicsi kalandorok” – mondta mosolyogva. „De emlékezzetek: az égbolt mindig vár rátok, ha újra találkozni szeretnétek a felhők világával.”

Lili boldogan visszaült a helyére, és megsimogatta Pötyit. „Képzeld, Pötyi, milyen szerencsések vagyunk! Egy nap, talán újra visszajövünk ide, a felhők közé.”

Pötyi válaszul egy vidám „vau”-val felelt, mintha azt mondaná, ő is szívesen újra átélné ezt a csodás kalandot.

A repülő lassan földet ért, de Lili szívében az égi utazás emléke örökre megmaradt.