Lev Tolsztoj: A fűzfavessző
Lev Tolsztoj: A fűzfavessző
Húsvétkor kiment a paraszt, hogy megnézze, felengedett-e már a föld?
Kiballagott a veteményesbe, és megpróbált beverni egy karót a földbe. A talaj engedett. A paraszt ekkor az erdőbe ment. Az erdőben a fűzfabokrokon már duzzadoztak a rügyek. Gondolja a paraszt: “Körülültetem a veteményest fűzfavesszővel – jó lesz kerítésnek!” Fogta a fejszéjét, lemetszett tíz fűzfaágat, elvékonyította a vastag végüket és leszúrta a vesszőket a földbe.
A felső végén valamennyi fűzfavessző lombosodni kezdett, lent pedig a föld alatt ugyancsak friss hajtásokat eresztettek gyökér helyett; egyes vesszők azután meggyökeresedtek a földbe, némelyik azonban nem tudott jól megkapaszkodni gyökereivel, elfonnyadt és kidőlt.
Őszre a parasztnak már öröme tellett a fűzfavesszőkben: hat eresztett gyökeret. De a következő tavaszon a juhok lerágtak négy fűzfahajtást, és így már csak kettő maradt. A rákövetkező tavaszon ezt a kettőt is lerágták a juhok. Az egyik egészen elpusztult, de a másik feléledt, gyökerei megerősödtek és később fává terebélyesedett. Tavasszal méhek döngicséltek a fűzfa körül. Rajzás idején a méhraj a fűzfán telepedett meg és a parasztok elfogták őket. Gyakran reggeliztek az asszonyok és férfiak a fűzfa árnyékában, sokszor el is szunyókáltak alatta, a gyermekek pedig felmásztak a fára és vesszőt tördeltek ágairól.
A paraszt, aki a fűzfát ültette, már régen meghalt, de a fa csak egyre nőtt. A legidősebb fiú kétszer is lemetszette az ágait tüzelőnek. S a fűzfa csak egyre nőtt. Körülnyirbálták, de tavaszra megint csak ágakat növesztett, s habár ágai vékonyabbak voltak, mégis kétszer akkorára nőttek, mint azelőtt, akár a csikó sörénye, ha megnyírják.
Telt-múlt az idő, már a legidősebb fiú is régen felhagyott a gazdálkodással, új település keletkezett a vidéken, de a fűzfa tovább nőtt a szabad mezőn. Idegen parasztok jöttek, nyirbálták az ágait, de a fűzfa csak egyre nőtt. Villám csapott bele, de oldalágai tovább hajtottak, és a fa csak egyre nőtt és virult. Az egyik paraszt fel akarta vágni tuskónak, de otthagyta, mert nagyon korhadt volt. A fűzfa félig eldőlt, és már csak az egyik oldalán hajtott ágakat, de így is egyre csak nőtt, és évről évre körülröpködték a méhek, kiszíva virágaiból a mézet.
Egyszer, kora tavasszal lovakat legeltető gyermekek gyűltek össze a fa alatt. Fáztak és tüzet akartak rakni; szalmát, rőzsét, feketeüröm levelet hordtak egy halomba. Egyikük felmászott a fűzfára és gallyakat tördelt róla. Aztán az egész rőzsehalmot beletömködték a fűzfa odvába és meggyújtották. Felszisszent a fűzfa, sistergett benne a nedvesség, füst szállt a magasba és felcsaptak a lángok; a fa egész belseje megfeketedett. Fiatal hajtásai megpörkölődtek, virágai elfonnyadtak. A gyermekek haza hajtották a lovakat. A leégett fűzfa ottmaradt egyedül a mezőn. Arra szállt egy fekete holló, megtelepedett rajta és így rikácsolt: – No, végre kimúlt a vén csoroszlya! Legfőbb ideje volt!
Lev Tolsztoj: A fűzfavessző
Lev Tolsztoj: A fűzfavessző
Mese kategóriák: