Kányádi Sándor: A kisfiú, aki ibolyát látott
Kányádi Sándor: A kisfiú, aki ibolyát látott
A kisfiú hazafelé lépegetett az óvodából.
Az utca fölött rigók röpdöstek át egyik kertből a másikba. A kertekből innen is, onnan is kesernyés füstszag érzett.
– Égetik a tavalyi lombot – állapította meg a kisfiú, ahogy kíváncsian ide is, oda is be-bekukkantott a kerítések résein.
„Zöldül már a fű. Szép zöld lesz újra minden” – gondolta a kisfiú. És megállt.
A zsendülő fű között, a kerítésen túl, alig karnyújtásnyira icipici, kék szemű ibolya nézett szembe vele.
– Hát ezt hazaviszem édesanyámnak – határozta el a kisfiú, s már nyúlt volna is, hogy leszakítsa.
– Ne szakíts le, kisfiú! – szólalt meg az ibolya, olyan halkan, hogy csak a kisfiú hallhatta.
Erre valaki nagyokos azt mondaná, hogy az ibolya nem is tud beszélni. De én állítom, hogy tud beszélni. Tanúm rá a kisfiú, aki hallotta. És magam is számos történetben, mesében hallottam, olvastam, hogy a virágok beszélgettek. Még a tévében is láttam, hallottam, s éppen az ibolyát hallottam beszélni. A hóvirággal beszélgetett.
Csak hát tudni kell meg is hallani az ilyen finom hangokat. A kisfiú meghallotta.
– Miért ne szakítanálak? – nyúlt be a kisfiú a rácsos lécek között.
– Mert még kicsi vagyok, ki sem nyíltam egészen. Különben is, lopni szégyen.
– Szégyen? – torpant meg a kisfiú.
– Egyenesen bűn.
– Egy ilyen kis virágot is?
– Azt is. Kicsi szégyen. Kicsi bűn.
– Pedig nagyon szerettelek volna hazavinni édesanyámnak.
– Várd meg, amíg kinyílok egészen!
– Akkor nem lesz szégyen, nem lesz bűn?
– Nem, ha megkéred a bácsit.
– Melyik bácsit, azt a gereblyést ott, aki a tüzet rakja?
– Azt.
– Kérni nem bűn?
– Nem.
– Nem is szégyen?
– Nem is szégyen.
– Akkor jó, megvárom, amíg kinyílsz egészen.
– Köszönöm – mondta a kis ibolya a kisfiúnak –, de hogy ne menj üres kézzel, itt egy levelem, ezt vidd el édesanyádnak.
– Kösz – mondta a kisfiú. – Viszontlátásra!
De szedte is már a lábát szaporán, mert a beszélgetéssel eltelt az idő, s az édesanyja biztosan már várja a sarkon. Várta is.
– Hát te hol maradtál, kisfiam?
– Láttam neked egy szál ibolyát, de még nem nyílt ki egészen. Addig is ezt a levelet küldi szeretettel.
– Hát ez valóban ibolyalevél, köszönöm – mondta az édesanyja, s nemcsak kézen fogta, mint máskor, hanem egy picit ölbe is kapta az ő kisfiát, aki olyan kedves volt, hogy látott neki egy szál ibolyát.
Kányádi Sándor: A kisfiú, aki ibolyát látott
Kányádi Sándor: A kisfiú, aki ibolyát látott
Mese kategóriák:
Még több mese anyáknapjára