Jékely Zoltán: A kiváncsi Nyuszi-Muszi
Jékely Zoltán: A kiváncsi Nyuszi-Muszi
Nyuszi-Muszi alig volt néhány hetes, s máris nagyon szeretett kérdezősködni.
– Miért lakunk a mezőn? – szerette volna tudni. – És miért éppen ebben a lyukban? Miért van ilyen furcsa farkincám? – kérdezgette lépten-nyomon.
– Egyszer még elvisz a kíváncsiság! – figyelmeztette az apja.
S testvérei megtoldották: de el ám!
Egy reggel Nyúl apó így szólt:
– Ma ne bújj ki a lyukból, fiacskám. Emberek járkálnak odakint.
– Mik azok az emberek? – kérdezte Nyuszi- Muszi.
Kidugta az orrát, kukucskált. De abban a pillanatban különös szorítást érzett: valaki megragadta a fülénél fogva, s felemelte a levegőbe.
– Remek ajándék a fiacskámnak! – örvendezett az ember. Nyuszi- Muszit betette a zsebébe, s boldogan indult vele az autóbusz felé.
A zsebben nagyon sötét volt, s Nyuszi- Muszi most már nagyon bánta, hogy a lyukból embert látni kidugta a fejét. De a kíváncsiskodás most sem hagyta nyugton.
„Mi történik most velem?” – kérdezgette folyton magában.
Az ember meg felszállt egy autóbuszra, s nemsokára haza is érkezett. Hipp-hopp felszaladt a lépcsőn, s egyszer csak ott állt a fia előtt.
– Hoztam neked valamit – mondta a kisfiúnak, aki ott ült a földön.
Mikor Nyuszi- Muszit letette elébe, a fiúcska nagy szemet meresztett, s azt kérdezte:
– Szól, ha megnyomom? – s mindjárt alaposan meg is nyomkodta Nyuszi- Muszi hasát.
Se Nyuszi- Muszi kiugrott a kezéből, s usgyi, a nyitott ajtón át be a fáskamrába! A fáskamra sarkában talált egy lyukat, s oda gyorsan beugrott. Ment, ment, egyre beljebb, be a sötétbe, míg végre biztonságban érezte magát. De kíváncsisága most sem hagyta nyugodni, s ezt kérdezte magától:”Vajon ki lakott ebben a lyukban azelőtt?”
Az ember utána szaladt, s éppen akkor ért a fáskamrába, mikor Nyuszi- Muszi fehér farkincája eltűnt a lyukban. Megállt a lyuk előtt, találgatta magában, milyen mély ez a lyuk, s hogyan tudná onnan kicsalogatni a nyuszit.
– Megvan! – szólt végre. – Káposztalevelet hozok, s odateszem a lyuk elé.
Kiment a kertbe, s nemsokára friss káposztalevéllel tért vissza.
Nyuszi- Muszi ez alatt egyre beljebb kotorta magát a lyukban, s igen jól érezte magát. Egyszer csak ínycsiklandozó illat csapta meg az orrát, s a gyomra is megkordult. Elindult a szag után, ment, ment, egyre kijjebb, s már ott is volt a lyuk nyílásánál. Olyan mohón esett neki a káposztalevélnek, s olyan csúnyán habzsolt, hogy a mamája bizony kétségbeesett volna, ha látja. Éppen befejezte a lakmározást, s törölgette bajszát, mikor hirtelen fény csapott be az ajtónyíláson.
– Jaj nekem! – rettent meg Nyuszi- Muszi, és gyorsan beugrott a lyukba.
Nyuszi- Muszi villámgyorsan kúszott befelé, s mikor már jó mélyen volt, azt gondolta magában: „Többé ki sem bújok innen!”
Az éjszakát benn töltötte, jó meleg vackot csinált magának, de reggelre megint megkordult a gyomra.
Akkor meg ezt gondolta: „Éhen pusztulok. Mégis megnézem inkább, maradt-e még valami a káposztalevélből.”
Azzal kidugta a fejét, meglátta a káposztalevelet, s már éppen utána kapott, mikor észrevette az embert. Ijedtében visszaugrott a lyukba.
– Megint éhesen maradtam – mondta bosszankodva, s jó mélyen bemászott az odúba. Most bezzeg ismét fogadkozott, hogy soha többé ki nem dugja az orrát onnan.
De az ember okosabb volt. Ismerte ő a kis nyuszikat. A káposztalevelet most nem a lyuk elé tette, hanem a fáskamra küszöbére. És leste a nyulat.
Nyuszi- Muszi gyomra akkorát kordult reggel felé, hogy csak úgy visszhangzott belé a fáskamra.
„Lesz, ami lesz – gondolta megint -, mégsem halhatok itt éhen.”
S azzal elszántan előbújt a lyukból. Körülnézett. Hát a szép káposztalevél ott mosolygott a küszöbön. Nyuszi- Muszi ugrott egyet, ugrott kettőt, a küszöböm termett, s nagy éhesen nekiesett a zsenge káposztalevélnek.
Az ember ott leskelődött a kulcslyuknál.
„Most megfogom” – gondolta magában, s kinyitotta az ajtót.
De Nyuszi- Muszi abban a pillanatban otthagyta a káposztalevelet, s az ember lába között kiugrott a kertbe, onnan ki az utcára, s futott, futott, ahogy bírta. Most már tudta, hova juttatta őt a kíváncsisága. Keservesen kezdett sírni a mamája után.
Az ember éppen akkor ért oda. De már a rendőr is észrevette a kis riadt jószágot. Nyuszi- Muszi tettette magát, hogy nincs is ott, picire összezsugorodott, de az ember csak felvette, hiába kapálózott a kezében.
– A mezőről hoztam a kisfiamnak – magyarázta a rendőrnek -, de szegényke nagyon vad, nem akarom tovább kínozni. Inkább visszaviszem.
S Nyuszi- Muszi újra bekerült az ember sötét zsebébe. Megint utazhatott az autóbuszon jó darabig, míg végre le nem tették a zöld fűre, ott a mezőn.
Nyuszi-Muszi nagyot bukfencezett örömében, s rohant, egyenesen haza.
– No, te buksi! – kiáltott az apja. – Nem megmondtam, hogy elvisz a kíváncsiság?! – Nem tudom ki vitt el, lehet, hogy Kíváncsiság a neve, de annyi biztos, hogy szörnyű sötét volt a zsebében – mondta megnyugodva Nyuszi- Muszi.
(Angol mese nyomán)
Jékely Zoltán: A kiváncsi Nyuszi-Muszi
Jékely Zoltán: A kiváncsi Nyuszi-Muszi
Mese kategóriák: