Hóember kalandja a nagy hóban

Egy hideg téli reggelen, amikor a nap alig pislákolt a vastag hófelhők mögül, egy kis faluban a gyerekek életre keltettek egy hóembert. Vastag sálat kötöttek a nyakába, fekete kalapot tettek a fejére, és szénből szemeket, orrába pedig egy élénk narancssárga répát nyomtak.

A hóember boldogan állt az udvar közepén, de valami különös érzés motoszkált benne. Mintha hívta volna a távoli hóval borított erdő. A szél susogása is mintha ezt suttogta volna: „Indulj el, fedezd fel a világot!”

– Hát miért ne? – mondta halkan magának a hóember. – Hiszen a hó az én világom!

Először nehéz volt elindulnia. A lábait nem tervezte senki mozgásra, de némi dülöngélés és ügyetlen próbálkozás után végül lépkedni kezdett. Ahogy lassan elhagyta a falut, a szél egyre erősödött, és a hó egyre sűrűbben hullott.

Nem sokkal később a hóember elérte az erdőt. A fák némán álltak a vastag hólepel alatt, de a hó ropogása a léptei alatt élettel töltötte meg a csendet. Egyszer csak egy hang szólalt meg mögötte:

– Hé, te ki vagy?

A hóember megfordult, és egy kis nyúl nézett rá kíváncsian.

– Én vagyok a Hóember. És te?

– Nyuszi vagyok – felelte a kis állat, miközben közelebb ugrott. – Mit keresel itt, ilyen hidegben?

– Úton vagyok, hogy lássam, mi van a világban. Nem tartasz velem?

– Hát, miért is ne! – csapta össze a mancsait a nyuszi. – De vigyázz, mert errefelé farkasok is járnak.

Ez a figyelmeztetés egy pillanatra megriasztotta a hóembert, de bólintott. Együtt folytatták az utat, a hóember és a kis nyúl, míg nem egy befagyott patakhoz értek.

Ahogy a patak szélén álltak, hirtelen zörgés hallatszott a bokrok közül. Egy nagy, szürke farkas lépett elő, és vészjóslóan nézett rájuk.

– Mit akartok itt, a területemen? – morgott a farkas.

A hóember reszketett – nem a hidegtől, hanem a félelemtől –, de mégis bátran megszólalt:

– Csak áthaladunk, hogy felfedezzük a világot. Nem akarunk bajt.

A farkas gyanakodva méregette őket, de a nyuszi előlépett.

– Hóember nem árt senkinek, és én sem! Miért ne lehetnénk barátok?

A farkas elgondolkodott, majd leengedte a farkát.

– Talán igazad van. Nem sok látogató jön errefelé. Ha békével jöttetek, én is azzal fogadlak.

Így a farkas csatlakozott a különös kis csapathoz. Tovább mentek, át a hóval borított erdőn, míg egy hegyoldalhoz értek, ahol a nap áttört a felhőkön. A hóember ekkor megállt, és körbenézett.

– Nézzétek, milyen gyönyörű a világ! – kiáltotta lelkesen.

A nyuszi és a farkas is csodálattal nézték a tájat. A hóember úgy érezte, hogy végre megértette, miért kellett útra kelnie. Nemcsak a világot fedezte fel, hanem barátokat is szerzett, és megtanulta, hogy a bátorság minden akadályon átsegíthet.

Amikor a nap kezdett lemenni, a hóember halkan megszólalt:

– Ideje visszatérnem a faluba. De ti mindig velem lesztek, ha a szívemben őrizlek titeket.

Búcsút intettek egymásnak, és a hóember hazafelé indult. A kalandjai emlékével és új barátaival a szívében boldogan állt vissza a helyére az udvar közepén, ahol a gyerekek örömmel üdvözölték őt másnap reggel.

És így a hóember már nemcsak a falut, de az egész világot is a magáénak érezhette.