Fésűs Éva: A lámpás titka
Fésűs Éva: A lámpás titka
Olyan szép, verőfényes nyári reggel volt, hogy a nyúl alig hitt a tulajdon tapsi fülének, amikor a vadrózsabokorból panaszos hangot vélt hallani. Kinek lehet ilyenkor bánata, amikor az egész világ csupa virágillat és boldog zümmögés?
Közelebb merészkedett a bokorhoz, s hát csakugyan sírdogált ott egy jánosbogár, az egyik viruló ághegyen.
— Miért sírsz, Jánoska? — ágaskodott fel hozzá a tapsifüles.
— Hogyne sírnék-rínék, amikor elveszítettem a lámpásomat! — zokogta a kis szürke bogár. — Tegnap este még megvolt, egész éjjel tündökölve világított, de hajnalra nyoma veszett. Mi lesz velem, ha estig sem kerül elő? El fogok tévedni a sötétben.
A nyuszi répáért indult volna, de azt gondolta, ekkorra bajban csak nem hagyhatja magára ezt a bánatos bogarat. Barátságosan meglengette a fülét:
— Tudod mit? Kukucskáljunk bele a virágok kelyhébe. Te elindulsz erre, én meg arra, és a kék virágú katángkórónál találkozunk!
Úgy is lett. Kandikáltak, kukucskáltak mind a ketten, erre, arra, amarra, de a kék katángnál üres kézzel találkoztak össze.
Jaj, hol lehet az a lámpás? Talán a föld nyelte el?
A nyuszi hosszú fűszálakat kezdett dugdosni a földi lyukakba, de csak egy tücsök tüsszentett nagyot az egyikben, és morcosan dugta ki a fejét. Aludni akart, mert egész éjjel muzsikált, de amint meghallotta, mi történt, neki is megesett a szíve a síró jánosbogáron.
— Hárman többet látunk! — mondta. — Ti nézzétek a fűben, én pedig minden ismerősömhöz bekukkantok, minden csigaházba bekopogtatok.
Úgy is tettek. Eljutottak egészen az erdő széléig, de a lámpást sehol sem lelték.
Az erdőszéli avarban szembedöcögött velük a sün.
— Jó reggelt, szúrós gombóc! — mondta a nyúl. — Nem láttál valahol egy jánosbogár-lámpát?
— Szúrós gombóc csak akkor vagyok, ha kajlafülű idegenek felidegesítenek — felelte önérzetesen a sün —, és most éppen korai vadkörtéért indultam, de azért szívesen veletek tartok, hogy segítsek azt a lámpást megkeresni.
Most már négyen mentek tovább: a nyúl, a tücsök, a sün, no meg a szipogó, szepegő jánosbogár.
A sün az egész tavalyi avart felforgatta, mégsem bukkant a lámpás nyomára. A nyúl minduntalan felágaskodott és fülelt, hogy nem hallja-e hírét valahonnan, de a méhecskék csak a várható méztermésről zümmögtek, a madarak a fiókáikkal dicsekedtek, a szél pedig semmiségeket suttogott.
Azután találkoztak még az őzzel, a mókussal, akik mind segítettek a keresésben, és malackával, aki ügyes orrával feltúrta a földet, ki is fordított néhány sáros gyökeret meg egy nagy krumplit — csak éppen a lámpást nem találták. A jánosbogár úgy sírt, hogy egy rózsaszínű virágszirmot fel kellett szabniok zsebkendőnek.
Ez éppen Mackó bácsi barlangja előtt történt. Ki is nézett a nagy szipákolásra, tanakodásra.
— Ki bántott téged, jánosbogár? — kérdezte, mire a nyúl, a tücsök, a sün, a mókus, az őz és a malacka egyszerre kezdtek makogni, göcögni, cirpelni és visítani, amiből Mackó bácsi azt gondolta, hogy ez egy haszontalan, lármás társaság, akik valamennyien bántották szegény Jánoskát. Fel is emelte nagy, barna mancsát, hogy közéjük csapjon, de akkor a jánosbogár odaült az orrára, és onnan kérte szépen, könyörögve, esdekelve, hogy ne bántsa ezeket a derék pajtásokat, akik mind segítenek neki az elveszett lámpást keresni.
— Miféle lámpást? — figyelt fel Mackó bácsi a szóra.
— Hát azt, amivel este világítok magamnak, hogy el ne tévedjek a sötétben. Egész éjjel megvolt, de mára virradóra nyoma veszett.
Mackó bácsi akkorát nevetett, hogy minden foga látszott. Menekült is Jánoska rémülten a nyuszi bal füle mögé.
— Gyere no, ne félj! — mondta a medve. — Meghívlak a pajtásaiddal együtt egy kis málnára, a barlangomba!
— Köszönjük szépen — felelték azok egyszerre —, de mi inkább továb keressük a lámpást, mert már dél van, és ha nem lesz meg estig, Jánoska eltéved!
— Előbb gyertek be! … Gyertek be, ha mondom, rontom-bontom, ne álljatok itt, mint a fatuskók!
Az őzike hiú volt, nem szerette, ha fatuskónak nevezték, belépett hát a hívásra. A többiek sem szabódtak sokáig, mert meglehetősen éhesek voltak, és természetesen akkor már a jánosbogár is utánuk röppent.
Amikor már mind bent voltak a barlang sötétjében, és éppen kóstolgatni kezdték a málnát, egyszer csak felvisított a Malacka:
— Nini, ott a lámpás! Megvan a lámpás!
— Hol? — fordultak arra valamennyien.
— Hát a Jánoskánál! Nézzétek, milyen szépen világít vele!
No, el is ámult mindenki ezen a varázslaton, de legjobban maga a jánosbogár.
— Köszönöm, Mackó bácsi, köszönöm! — ismételgette boldogan.
— Ne nekem hálálkodj, hiszen el sem vesztetted a lámpásod — felelte az öreg medve.
— Ugye, most tréfálsz?
— Eszemben sincs! Te magad vagy a lámpás. A potrohod világít a sötétben, de mihelyt jön a reggel, a nappali ragyogásban elhalványul a fénye.
— Csodálatos! — álmélkodott az őzike.
— Nagyszerű találmány! — bólogatott a sün.
— Jaj, de muriiiiis! — visított malacka, és vele együtt ujjongott a mókus meg a tücsök is, csak a nyúl húzta fel kissé az orrát:
— Hallod-e, Jánoska, te ugyan bolonddá tettél minket! Fél napig keresgéltünk hiába, ahelyett, hogy a magunk dolga után jártunk volna.
— Én nem hiszem, hogy bolondság volt — dörmögött közbe Mackó bácsi. — Sőt, most már az volna az igazi, ha ezt az egész szép napot vidáman együtt töltenétek!
Úgy is tettek. Minden málnát megettek, utána a tisztáson táncra kerekedtek. Akkor már a nyúl is bukfencezett örömében, és csak akkor hagyta abba, amikor száz meg száz jánosbogár fénye kezdett tündökölni a nyári alkonyatban.
Fésűs Éva: A lámpás titka
Fésűs Éva: A lámpás titka
Mese kategóriák: