Csukás István: Brum Brum Brunó, a lovaglóművész

Csukás István: Brum Brum Brunó, a lovaglóművész

Csukás István: Brum Brum Brunó, a lovaglóművész

Csukás István: Brum Brum Brunó, a lovaglóművész

Brum Brum Brúnó, a tányértalpú bársonybocs előre-hátra lovagolt a hintalovon, és harsányan énekelte a medve-indulót:

A bundám szőrös, kócos és a talpaim nagyok!

Kedvencem a hársfaméz, bár bársonybocs vagyok.

Ha brummogok, hát megremeg az erdőrengeteg!

Nagy hős ez a medve-gyerek, de ti ne féljetek!

– Bizony! Brum, brum! Gyia, gyia! Előre! Illetve hátra. Mivel ez egy hintaló, gyakorolni ez is jó! De most már egy igazi lóra vágyom!

Brum Brum Brúnó, azaz B.B.B. elindult hát lovat keresni.

– Viszek magammal egy hosszú kötelet, hátha vad lesz az a ló, s nem foghatom meg kockacukorral!

Ahogy a nagy síkságra ért, meglátott egy gyönyörű paripát. Megszólította, s ahogy illik, bemutatkozott.

– Helló, te ló! Kössünk barátságot! Én vagyok B.B.B., a tányértalpú bársonybocs és mellesleg lovaglóművész! Itt vagyok én, a lovaglóművész, ott vagy te, a ló. Gyere közelebb!

De a ló meg se mozdult.

– Így is jó! – dörmögte Brúnó. – Beszélhetünk másképp is!

Brum Brum Brúnót elfogta a vadászszenvedély.

– Ezer üveg málnaszörp! – brummogta. – Most megismered Brum Brum Brúnót, a tányértalpú bársonybocsot, a lovaglóművészt, plusz a nagy vadászt! Valami azt súgja, hogy kerítselek be, te ló, és hopp…

Óvatosan keringett a ló körül, egyszer jobbra, egyszer balra. A ló kíváncsian nézte a lopakodó, settenkedő tányértalpú bársonybocsot. Fülét hegyezte, sörényét borzolta, farkát csapkodta. De hiába hegyezte, hiába borzolta, hiába csapkodta. B.B.B. meglengette a kötelet… A kötél megfeszült, a ló nyihogott, B.B.B. nevetett.

Brum Brum Brúnó felugrott a vadló hátára, hopp!

– Így ni! Fent vagyok a ló hátán! – De még ki se mondta, máris repült a levegőbe. – Mi vagyok én? Madár?! A tányértalpú bársonybocsok nem szoktak röpködni! Hallod-e, te ló! Értetted egyáltalán, amit mondtam?! Állj egyenesen, hogy ráülhessek a hátadra!

Azzal lepottyant a levegőből, egyenesen a vadló hátára. Ám a vadló megint kirúgott a hátsó lábával, s feldobta a bocsot.

– Na, ebből elég! – mormogta B.B.B. – Nem fogom az egész napot a levegőben tölteni!

Brum Brum Brúnó mérgesen szólt le a vadlónak:

– Te ló! Látom már, hogy teljesen el vagy vadulva! Látom már, hogy nem jártál iskolába! Vagy ha jártál, megbuktál! Majd én megtanítalak egy-két apróságra. Állj egyenesen, jövök!

A vadló azonban iskolakerülő lehetett, vagy megbukott a csikóiskolában, mert ahelyett, hogy megállt volna, elszaladt.

B.B.B. a földre huppant, a kalapja is leesett. Dühösen vakargatta a fejét.

– Lepottyantunk a földre, én és a kalapom! De ezer üveg málnaszörp, ne legyen Brum Brum Brúnó a nevem, ha feladom! Megállj, te iskolakerülő! Én leszek a tanárod!

Brum Brum Brúnó máris megkezdte az oktatást.

– Első lecke: fel kell ülni a ló hátára! És van is egy pompás ötletem! – Ripsz-ropsz, fölmászott egy fára, annak is egy kiálló ágára. – Na, innen már egyszerű! – mormogta. – Ide kell csalni ezt a kelekótya, ütődött, zabropogtató vadlovat. Mégpedig pontosan ide, az ág alá. És erre is van egy pompás ötletem! – Kikiabált a levelek közül: – Játsszunk bújócskát! Fogadjunk egy zsák zabba, hogy nem találsz meg!

A vadló gúnyosan nyerített, és a fa alá ügetett. B.B.B. elengedte az ágat, és szépen suhant lefele.

Brum Brum Brúnó diadalmasan mosolygott, hogy lám, ennyi az egész, egyszerű ez, mindjárt befejezzük az első leckét! Le is ért szépen a vadló hátára, de még annyi ideje se maradt, hogy kifújja magát, újra a levegőben volt.

– Na, tessék! Megint repülök! Nem tudom, kettőnk közül ki nem akarja felfogni, hogy nem repülőleckéket akarok venni, hanem lovaglóleckéket akarok adni! Én még ilyen buta lovat nem láttam!

És csak bukfencezett a levegőben, és vele bukfencezett a kalapja. Közben tovább dirmegett meg dörmögött:

– Az ember, illetve a medve, kiteszi itt a lelkét és ez a hála!

Amíg Brum Brum Brúnó dirmegett meg dörmögött, meg a levegőben hengerbucskázott, vagyis bukfencezett, valaki szigorúan figyelte egy szikla mögül. Barna volt a bundája, tarka toll libegett a fején, íj volt az egyik mancsában, nyílvessző a másikban, és nagyon szúrós szemmel nézett. Félelmetes szőrmackó volt, és első pillantásra is látszott, hogy indián! Márpedig az indiánok nem tréfálnak és nem kukoricáznak!

– Irgum-burgum, falapát! Két sasszemem, ni, mit lát?! Mit keres itt ez a sápadtarcú, városlakó, plusz tányértalpú bársonybocs?! Ez az én vadászterületem!

A szőrmók indián, mikor már jól kimorogta, meg jól kibámészkodta magát, abbahagyta a fogcsikorgatást, és így suttogott:

– A tettek mezejére lépek! Vagyis a harci ösvényre!

A barna bundájú indián szőrmedve ezután némán ráhelyezte a nyílvesszőt az íj húrjára, behunyta a bal sasszemét és célzott. Mégpedig a sápadtarcú Brum Brum Brúnót célozta meg, aki természetesen semmit sem tudott, se a szőrmackó indiánról, se a nyílvesszőről. Ez utóbbit tudta meg először: a nyílvessző süvítve szállt, mégpedig pontosan feléje!

– Ezer üveg málnaszörp! Ennek a fele se tréfa! Futás, Brúnó!

És elfutott; elöl ő, mögötte a nyílvessző.

Futott Brum Brum Brúnó, ahogy a lába bírta, és közben dörmögött:

– Elég nagy szégyen, mondhatom, hogy a saját talpamon rohanok! Én lovaglóművész vagyok, és nem futóművész! De hol egy ló?

És meglátta a vadlovat! Gyorsan arra kanyarodott. Futtában így kiabált a lónak:

– Hej, hej, te ló! Figyelj! A ló mindig várja meg a lovasát! Érted? Még jobb lenne, ha a ló futna a lovasához! De elég, ha most csak a felét jegyzed meg! Na? Nem vagy te olyan buta! Érzem!

És csodák csodája, a vadló ilyen rövid idő alatt megjegyezte, vagyis megvárta Brum Brum Brúnót.

Brum Brum Brúnó nekifutásból, hopp, felugrott a ló hátára.

– Ne állj meg! Vágtass, és ne nézz hátra! Ne félj, futás közben megtanítalak mindenre, amit egy lovaglóművész lovának tudnia kell! Művészt faragok belőled! Ezzel a két kezemmel. Meg a két lábammal. Tehetséges tanítványnak látszol, csak ne állj meg!

A ló bólogatott, hogy érti. B.B.B. tovább suttogott a fülébe.

– Ne bólogass, mert még leesek. Csak vágtass! Esetleg nyeríthetsz örömödben, hogy ilyen szépen haladsz a tanulásban!

A ló nyerített, meg a farkával csapkodott és vágtatott, mint a szélvész. Brum Brum Brúnó örömében hahózott meg kurjongatott.

– Hahó! Itt száguld a tányértalpú lovaglóművész! Éljen!

Először a vadló vette észre, hogy nincsenek egyedül. Nyihogott, meg a fejével mutogatott. Végre Brum Brum Brúnó is felnézett.

– Nicsak! – mondta csodálkozva. – Ezer üveg málnaszörp! Te meg ne bámészkodj, és ne is integess a fejeddel, hanem vágtass! Közben mindent elmagyarázok! Most magasabb osztályba léphetsz, te ló! Eddig egyszerű volt a lecke, mondhatnám úgy is, hogy sétagalopp. De most más a helyzet! Többen vagyunk, s ha többen vagyunk, el lehet dönteni, hogy ki a legjobb! Akarsz a legjobb lenni? Mert én akarok! Nyomás! Mindent bele!

Vágtattak, suhantak, mint a szélvész, mint az orkán, s nem csoda, hogy mindenkit lehagytak! Egyszer csak egy faluba értek. Az utcán a közönség integetett és éljenzett. B.B.B. büszkén körülnézett.

– Világos, hogy minket ünnepelnek! Mosolyogj te is, de azért vágtass! – oktatta a lovat, amikor az utca végén meglátott valamit. – Látod azt a szalagot? Ott a cél! Ott osztják a bizonyítványt!

Teljes erőből átszakították a célszalagot, s B.B.B. boldogan felsóhajtott.

– Elértem életem célját! Éljen Brum Brum Brúnó, a tányértalpú lovaglóművész! No, és a lova!

Csukás István: Brum Brum Brunó, a lovaglóművész

Csukás István: Brum Brum Brunó, a lovaglóművész

Csukás István: Brum Brum Brunó, a lovaglóművész