Csibész egy kicsi, barna bundájú, kíváncsi rókakölyök volt. Kis mancsai gyakran hagytak apró nyomokat a hajnali harmatban, amikor az erdő lakói még álmosan szuszogtak odvaikban. Egy napon, amikor Csibész felébredt, különös csend ült az erdőn. Egyetlen levél sem rezzent, csak a puha hó lepte be a fákat és a bokrokat, mindent fehér takaró fedett. Ez volt az első igazi hóesés, amit Csibész életében látott, és nagyon izgatott lett tőle.
Kibújt az odújából, és csodálkozva nézett körbe. Minden csillogott és fényesen ragyogott az új ruhájában. Csibész a hóban ugrált, hógolyót próbált gyúrni, de a mancsai túl kicsik voltak, csak szétmorzsolta őket. Egyszer csak halk neszt hallott a feje fölött, és amikor felnézett, egy hatalmas, fehér madarat látott egy faágon ülni. A madár úgy nézett ki, mint aki a hóval együtt érkezett volna, olyan tökéletesen illett a téli tájba.
– Jó reggelt! – szólt bátran Csibész. – Ki vagy te? Sosem láttalak még az erdőben.
A madár barátságosan pislogott rá nagy, sárga szemeivel.
– Jó reggelt, Csibész! Én vagyok Hóka, a hóbagoly. A hegyekből érkeztem, ahol még vastagabb a hó. Most itt pihenek egy kicsit.
Csibész kíváncsian közelebb ment.
– Olyan gyönyörű vagy! Tudsz repülni a sűrű hóesésben is?
Hóka mosolyogva bólogatott.
– Persze, a hó az én barátom. Sok mindent megtanultam tőle: türelmet, figyelmet és azt is, hogyan segítsek másokon.
A rókakölyök egyre jobban meg akarta ismerni Hókát. Elmesélte neki, hogyan játszik a testvéreivel, és hogy néha bizony félelmetesnek tűnik az erdő sötétje. Hóka csöndesen hallgatta, majd megszólalt.
– Tudod, Csibész, a sötét nem mindig rossz. Néha csak más oldalát mutatja meg a világnak. Én például éjszaka repülök, amikor minden csendes. Olyankor figyelmesnek kell lenni, és óvatosan kell bánni mindennel.
Ahogy telt az idő, Csibész és Hóka egyre többet találkoztak az erdőben. Néha Csibész segített Hókának megtalálni a legjobb fagyöngyöt, máskor Hóka mesélt neki távoli vidékekről és arról, hogyan lehet kedvesnek lenni másokhoz. Egy nap, amikor erős szél kerekedett, a hó már-már betemette Csibész odúját. A rókakölyök megijedt, de Hóka azonnal a segítségére sietett.
– Ne félj, Csibész! – szólt a hóbagoly. – Együtt könnyen kiáshatjuk az utat.
Csibész hálásan nézett rá.
– Köszönöm, Hóka! Nélküled nem tudtam volna kijutni.
Hóka mosolygott.
– A barátok segítenek egymásnak, főleg amikor baj van. Ezt jó, ha mindig észben tartod.
A napok múltak, és Csibész egyre bátrabb lett. Már nem félt a sötét erdőtől, mert tudta, hogy a barátság és a kedvesség mindig utat mutat neki. Hóka megtanította számára, hogy a türelem, a segítőkészség és a szeretet minden helyzetben fontosak.
Egy reggel Hóka elköszönt Csibésztől.
– Vissza kell mennem a hegyekhez, de ne feledd, amit tanultál! – búcsúzott.
Csibész könnyes szemmel intett.
– Soha nem felejtem el, amit tőled kaptam, Hóka!
Így ért véget Csibész és a hóbagoly közös kalandja. A kis rókakölyök még sokszor gondolt vissza a télre, amikor megtanulta, milyen fontos szeretettel, figyelemmel és bátorsággal élni. És bár Hókát csak ritkán látta újra, a szívében mindig ott volt a barátságuk emléke.
Így volt, úgy volt, igaz mese volt! Vagy talán nem is volt igaz – de épp ettől lett ilyen szép ez a mese!
