Cirmos egy apró, cirmos bundájú kiscica volt, aki egy szép, napsütötte faluban élt. Mindig kíváncsi volt, szívesen fedezte fel a kertek, padlások titkait, vagy éppen a mezőkön szaladgált a pillangók után. Barátai, a szomszéd kiskutyák és madarak, gyakran nevettek vele, amikor valami újat talált. De Cirmos szíve legbelül mégis valami különlegesről álmodott: egy igazi, varázslatos kalandról.
A falu szélén, ahol a rét a sűrű erdőbe fordult, állt egy kis tó. A gyerekek csak “Holdfényes tónak” hívták, mert teliholdas éjszakákon a víz olyan fényesen csillogott, mintha ezer csillag költözött volna bele. Egy régi legenda járta a faluban: ha valaki tiszta szívvel, barátsággal közeledik a tóhoz, egy éjszakára megláthatja annak csodás titkait. Cirmos gyakran hallgatta a felnőttek meséit a tó lakóiról, a békákról, halakról, sőt, a tündérekről is, akik a holdfényben táncolnak.
Egy este, amikor a falu már elcsendesedett, Cirmos a kert végében egy apró ösvényt vett észre, amit eddig sosem látott. “Vajon hová vezethet?” – gondolta, s kalandvágytól vezérelve elindult. Az ösvény egyre keskenyebb lett, sűrű bokrok között kanyargott, végül egy tisztáshoz ért, ahol a Hold úgy világított, akár egy ezüst lámpás. Ott csillogott előtte a tó, csendesen, békésen, ahogy a legendákban mesélték.
Cirmos óvatosan odalépett a parthoz. Hirtelen halk loccsanást hallott. “Ki van ott?” – kérdezte félénken. Egy apró béka ugrott elő a nád közül. “Szervusz, Cirmos! Már vártunk rád!” – mondta barátságosan. Cirmos elcsodálkozott. “Tudtad, hogy jövök?” – kérdezte. “A holdfény megmondta nekünk” – válaszolta a béka. “Ma éjjel mindenki, aki nyitott szívvel érkezik, láthatja a tó varázslatát.”
A béka intett, s hamarosan előbújtak a tó többi lakói is. Egy kis hal csillogó pikkelyekkel, egy tücsök, sőt még egy tündér is repkedett a víz felett. “Szia, Cirmos!” – szólt a tündér kedvesen. “Gyere, nézd meg velünk a holdfény táncát!” Cirmos sosem látott még ilyet. A tó tükrén a hold fénye aranyhidat festett, a nád között apró csillagszirmok ragyogtak. A tündérek körbe-körbe táncoltak a víz felett, a halak csendesen úsztak, a békák pedig vidáman kuruttyoltak egy dalt.
“Ez csodálatos!” – suttogta Cirmos. “Miért ilyen különleges ez a tó?” A tündér mosolygott. “A szeretettől és a jóságtól lesz ilyen ragyogó. Ha figyelemmel, barátsággal nézel a világra, megláthatod a csodákat.” Cirmos boldogan ült le a tó partjára. A tó lakói elmesélték neki, milyen fontos, hogy mindig segítsünk egymásnak, vigyázzunk a barátainkra, és sose feledjük a kedvességet. “Nekem is sok barátom van a faluban!” – mondta Cirmos büszkén. “Én is szeretek segíteni nekik.” A tündér bólintott. “A jó szív mindig megtalálja a varázslatot.”
Ahogy telt az éjszaka, Cirmos még sok mindent tanult a tótól és lakóitól. Megtanulta, hogy az igazi bátorság néha azt jelenti, hogy odafigyelünk egymásra, és nem félünk segíteni, ha valaki bajban van. Mikor a hajnal fénye megjelent a tó felett, Cirmos elköszönt új barátaitól. “Visszajövök még!” – ígérte. “Mindig örömmel látunk!” – felelték a tó lakói.
Cirmos hazasétált a kis ösvényen, szíve tele volt szeretettel és boldogsággal. Tudta, hogy ezt a csodálatos éjszakát soha nem felejti el, és a tó tanításait mindig magával viszi. Amikor reggel felkelt a nap, Cirmos már a barátainak mesélte a Holdfényes tó titkát, és azt, mennyire fontos, hogy jók legyünk egymáshoz.
Így volt, igaz volt, mese volt! Mert aki szeretettel tele van, az mindig megtalálja a világ csodáit, akár egy cirmos kiscica is.
Mesenapok meséi:
A hócica és a téli tündér
A macska, aki meg akarta érinteni a holdat
Cirmos és az elvarázsolt kert
A kutya, aki megtalálta az elveszett csillagot
A három kutya és az erdei kincs
A macska, aki felfedezte az erdőt
A kiscica és az erdei tündérek
A bársonytappancsú hős
A kiscica és az arany kulcs titka
A kiscica és az aranyhal barátsága