Egyszer régen, egy messzi-messzi királyságban élt egy hűséges kutya, akit Bundásnak hívtak. Bundás nagy, barna szemekkel és selymes, aranyszínű bundával járt-kelt a palota udvarán. Mindenki szerette, mert mindig mosolyt csalt az emberek arcára, és sosem hagyta, hogy bárkinek bántódása essen. A király is nagyon szerette Bundást, mert tudta, hogy a kutya sosem hagyná magára a családját.
Egy reggel azonban különös dolog történt a palotában. A királyfi, aki mindig korán kelt, hogy Bundás társaságában sétáljon, eltűnt. A királyné szomorúan kereste fiát mindenhol, de sehol sem találta. Bundás is érezte, hogy valami nincs rendben, és szimatolni kezdett a palota udvarán.
– Hol vagy, kis gazdám? – kérdezte Bundás halkan, bár tudta, hogy a királyfi talán nem hallja. Bundás elhatározta, hogy addig keres, amíg meg nem találja szeretett barátját. Az első nyomot a kert sarkában fedezte fel: egy apró, kék sapkát, amit csak a királyfi viselt.
Bundás szimatolt tovább, és hamarosan apró lábnyomokra bukkant, amelyek a palota melletti sűrű erdő felé vezettek. Az erdő sötét és titokzatos hely volt, de Bundást nem rettentette el a sűrű bozót vagy a susogó levelek hangja.
– Ne félj, kis gazdám, jövök érted! – mondta bátor hangon Bundás, és bevetette magát a fák közé.
Az erdő mélyén Bundás új barátokra talált. Először egy mókus ugrott le egy ágról. – Mit keresel itt, Bundás? – kérdezte a mókus, akit Cinkének hívtak.
– A királyfit keresem, eltűnt ma reggel – felelte Bundás szomorúan.
– Segítek neked, hiszen együtt könnyebb! – mondta Cinke, és már szaladt is Bundás mellett. Nem sokkal később egy kis nyúl is csatlakozott hozzájuk, majd egy bagoly, aki éjszaka mindent látott.
A kis csapat azonban hamar rájött, hogy nem lesz könnyű dolguk. Az erdőben mély árkok, tüskés bokrok és zavaros vizek várták őket. Egyszer Bundás majdnem belegabalyodott egy szederindába, de szerencsére Cinke időben rákiáltott: – Vigyázz, Bundás!
Egymást segítve haladtak egyre mélyebbre az erdőbe. Egyszer csak furcsa hangokat hallottak egy bokorból. Bundás bátorságot vett, és közelebb lopódzott. Ott, a sűrű levelek között megtalálta a királyfit, aki egy kicsit meg volt ijedve, de sértetlen volt.
– Bundás! – kiáltotta boldogan a királyfi, és átölelte a kutyát.
– Ne félj, most már itt vagyok, hazaviszlek! – mondta Bundás, és a királyfi barátságosan megsimogatta fejét.
A visszaút sem volt könnyű, de most már mindenki boldogan segített a királyfinak és Bundásnak. Cinke az utat mutatta, a nyúl vigyázott, nehogy újabb csapdába essenek, és a bagoly a leggyorsabb utat súgta meg nekik.
Amikor végre visszaértek a palotába, hatalmas ünnepség kezdődött. A király és a királyné örömmel ölelték át elveszett fiúkat, és Bundást is megdicsérték hősiességéért. Bundás boldogan csóválta a farkát, és tudta, hogy a szeretet és a barátság mindig legyőzi a félelmet és a veszélyeket.
Így történt, hogy Bundás bátorsága, hűsége és a barátok összefogása segített visszahozni a királyfit a palotába. Ezzel mindenki megtanulta, hogy a szeretet, a segítőkészség és a bátorság a legnagyobb kincs a világon.
Hát így volt, így lehetett, vagy talán nem is – ilyen volt ez a mese, Bundásról és az elveszett királyfiról.
