Benedek Elek: Rózsa királyfi
Mesék: Benedek Elek: Rózsa királyfi
Itt sem volt, ott sem volt, de valahol mégis volt, hetedhét országon innét, az Óperenciás-tengeren túl volt egy király s annak három szép fia, egyik szebb s vitézebb a másnál. Sokat tűnődött, búcsálódott a király, hogy három fia közül melyikre hagyja az országát, mert nem szerette volna, hogy háromfelé darabolódjék. Egyik eszével azt gondolta, hogy a legidősebbre hagyja, mert azt is illeti meg igazság szerint; másik eszével meg azt, hogy a legkisebbre, Rózsa királyfira hagyja, mert hát az volt a legkedvesebb fia. Azután pedig azt gondolta, hogy ez sem igazság, az sem igazság: hagyja a középsőre.
No, emiatt ugyan kár volt évelődni, búcsálódni, mert egyszer csak bérontott az országba a Kutyafejű király, s elfoglalta az egész országot. A szörnyű nagy háborúban elesett a király is, s a királyfik is csak alig-alig tudták megmenteni fiatal életöket. Nem maradt az ég világán egyebük, csak a kardjuk, a puskájuk s három kutya. Így, ahogy voltak, elindultak világgá. Mentek, mendegéltek nagy búsan, s egy sűrű rengetegbe értek, sűrű rengetegben egy magas hegy tetejére. Ott egy kicsit leheveredtek, s megegyeztek, hogy hárman mennek háromfelé, s úgy próbálnak szerencsét. De mielőtt elváltak volna egymástól, egy nagy fának a tetejébe felkötöttek egy fehér kendőt, s egymásnak jól a szívére kötötték, hogy akármerre járnak, vissza-visszaügyeljenek a kendőre, s ha színében vörösre változnék, amelyik életben van még, induljon a testvérei után, mert bizonyosan nagy bajba kerültek.
Jól van, ebben megegyeztek, szomorú szívvel elbúcsúztak, s a legidősebb királyfi ment bal felé, Rózsa királyfi jobb felé, a középső pedig sem jobbra, sem balra: hanem indult egyenesbe.
Hol járt, merre járt a két idősebb királyfi, tőlem bizony ne kérdezzétek, hanem azt már úgy láttam, éppen, mint ma, hogy Rózsa királyfi keresztülvágott a rengeteg erdőn, s meg sem állott, míg egy kakassarkon forgó gyémántpalotához nem ért. Gondolta, befordul ide, s szállást kér éjszakára. Éhes is volt, fáradt is volt szegény feje, bemegy, be ő, ha az ördögök laknak is abban a palotában.
Ahogy gondolá, akként cselekedék. Bement a palota udvarába, s hát ott egy élő lelket sem talált. Megy a palotába, végigjárja a szobákat, s hát ott sem talál senkit. Felkajtatta a palotának minden zegét-zugát, kiabált, kiabált: hé, ki lakik itt, hé?! de kiabálhatott, még szuszogást sem hallott. Ő bizony egyet sem konfundálá magát, ahol, ni, volt egy terített asztal, a mellé letelepedett, evett-ivott a temérdek sok drága ételből-italból, amennyi csak belefért, azután meg leheveredett egy ágyba. Az is meg volt vetve fáintosan. De még nem is nyújtózkodhaték egyet szíve szerint, nagyot döndül a kapu, de olyan nagyot, hogy megreszketett belé az egész palota. Felszökik az ágyból, fut az ablakhoz, kinéz az udvarra, s hát jő hét óriás, magasabb a legmagasabb toronynál.
“No, most szervusz, világ, vége az életemnek!” – gondolá a kicsi királyfi, s hirtelen bebújt az ágy alá.
Jönnek az óriások nagy derendóciával, s ahogy belépnek az ajtón, akkorát tüsszentett a legidősebb, hogy asztal, szék, ágy s minden kimozdult a helyéből.
– Valami emberbűzt érzek – mondá a legidősebb.
– Mi is azt érzünk – mondták a többiek.
A legkisebb óriás egyszeribe hasra feküdt, s benézett az ágy alá.
Bezzeg hogy ott feküdt Rózsa királyfi. Nagyot rikkantott az óriás:
– Bújj ki az ágy alól, te emberizink!
Kibújt szegény Rózsa királyfi, könyörgött, istenkedett, hogy hagyják meg az életét, de ezeknek ugyan istenkedhetett, ahogy kibújt az ágy alól, miszlikbe* aprították, s az ablakon a legkisebb csontikáját is kidobták. Azután asztalhoz telepedtek, ettek-ittak, dajnáltak,* lefeküdtek, aludtak, míg a nap a hasukra nem sütött, meg sem mozdultak. Akkor fölkeltek, s elmentek hazulról.
No hiszen, csakhogy elmenének! Ahogy a kapu bedöndült utánuk, csak elémászik egy leányfejű kígyó, összeszedegeti Rózsa királyfinak minden csontikáját, porcikáját, melyik melyikhez való volt, szépen egymáshoz ragasztotta, s mikor ügyesen összerakta fejét, lábát, karját, mindenét, ráloccsintott az élet vizéből, s hát – láss csodát! – megelevenedék Rózsa királyfi, szebb volt, erősebb volt, mint annak előtte. Azonközben a leányfejű kígyóról is lesovállott a kígyóbőr a hónaljáig, s azzal úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Kereste Rózsa királyfi mindenfelé, hogy egy jó szóval, kettővel megköszönje a jóságát, de nem tudta megtalálni.
“No, hanem – gondolá magában – most én sem bújok az ágy alá, megküzdök azokkal a kutya óriásokkal!”
Fölment a palotába, evett-ivott, amennyi belefért, aztán kikönyökölt az ablakból, s úgy nézte az óriásokat. Hát egyszer csak döndül a nagy kapu, jönnek az óriások, s ahogy belépnek az udvarra, mindjárt a szemükbe akad Rózsa királyfi.
– Ne, te, né! – rikkant a legidősebb -, feltámadott az az emberizink.
Mondja a legényeinek: menjenek előre, s hajítsák ki az ablakon azt a macskabékát, s majd az udvaron megtáncoltatják.
Szaladnak a legények, nekiesnek Rózsa királyfinak, de bezzeg rútul jártak, mert Rózsa királyfi most százszorta erősebb volt, s a legényeket egymás után kilódigálta az ablakon.
Hej, megmérgelődtek az óriások, uccu föl a palotába, s szegény Rózsa királyfit másodszor is miszlikbe aprították, s az ablakon minden csontikáját-bontikáját kihajigálták. Hanem reggel, mikor elmentek hazulról, a leányfejű kígyó ismét elébújt, Rózsa királyfi testét szépen összerakta, forrasztotta, az élet vizével leöntötte, azonközben pedig az ő testéből a kígyóbőr lesovállódott övig. De mire Rózsa királyfi feleszénkedett, a leányfejű kígyó eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Rózsa királyfi most még hétszerte erősebb volt, mint tegnap, várta erősen, hogy csak jöjjenek azok a kutya óriások, őt ugyan többet össze nem aprítják. Fölment a palotába, istenesen megvacsorázott, s azzal lement az udvarra, hogy ott küzdjek meg az óriásokkal.
Hát jöttek is azok, de úgy, hogy messziről rengett a föld.
– Csak jertek, jertek – kiabált Rózsa királyfi -, ittam a borotokból, a véreteket is meg akarom kóstolni!
Nagyot kacagnak erre az óriások, de akkorát kacagtak, hogy erős forgószél kerekedett, s a föld is megindult belé.
Haj, Uram, Jézus, ne hagyj el, ez volt csak az igazi haddelhadd! Az óriások közrefogták Rózsa királyfit, s hiába erősködék szegény feje, egyet-kettőt vágott ide, vágott oda a kardjával, az öreg óriást s a legkisebb fiát meg is sebezte, de mégiscsak legyőzték, s a testét miszlikbe aprították.
Hiszen apríthatták, minden porcikáját ízzé-porrá törhették, mert reggel ismét csak elébújt a leányfejű kígyó azonmódúlag, ahogy már kétszer, összeforrasztotta, az élet vizével leöntötte, s Rózsa királyfi most már százszorta erősebb volt, mint azelőtt való nap. De most a leányfejű kígyó sem tűnt el, hanem a testéről egészen lesovállott a kígyóbőr, s hát olyan szép leány kerekedett ki a kígyóbőrből, hogy Rózsa királyfinak szeme-szája tátva maradt.
– Csudálkozol, úgy-e? – szólalt meg a leány. – Egyet se csudálkozz, Rózsa királyfi (mert én jól ismerlek téged), az én apám is király volt, ennek az országnak a királya, de ezek az óriások megölték, s az én életem csak úgy maradhatott meg, hogy a dajkám megkuruzsolt, s kígyóvá változtatott. Most már levethetem a kígyóbőrt, mert te olyan erős vagy, hogy legyőzöd az óriásokat, ha még egyszer megküzdesz velük.
Mondá erre Rózsa királyfi:
– Meghallgatám szép szavaidat, gyönyörű királykisasszony. Egy hajóban úszunk, mert az én apámat is megölték, az országát elvették. Te az én életemet háromszor mentéd meg, szépséges királykisasszony, hanem ha megsegít a jó Isten, adósod nem maradok. Míg a világ s még két nap, el nem hagylak téged.
– No, ha te nem, én sem – mondá a királykisasszony, avval csak egymás nyakába borultak, s egész estig együtt játszadoztak, sétáltak az udvaron fel s alá.
Mikor aztán estére kelt az idő, megjöttek az óriások is. Messziről meglátták Rózsa királyfit s a királykisasszonyt. Mindjárt tudták, hogy hány hét a világ. Hogy az az ördöngös királykisasszony, aki a kezükből kiszabadult volt, támasztotta fel Rózsa királyfit.
– Hiszen többet fel nem támasztja! – fenyegetődztek éktelenül, s nagy haraggal kétfelé döndítették a kaput.
– Jertek, jertek! – hívta Rózsa királyfi, s nekifarolt egy szegletnek, hogy egyszerre csak egy óriás férhessen hozzá.
– Megjött az eszed, te emberizink – kiáltott az öreg óriás -, de későn jött meg, mert egyedül is megeszlek!
– Jere, csak jere! – hívta Rózsa királyfi.
Összevágtak, hogy szikrázott a kardjuk, de Rózsa királyfiban most több erő volt, mint külön-külön egy óriásban, s harmadik összevágásra úgy lenyisszentette az óriás nyakát, mint a torzsát.
Jött utána a második, harmadik, negyedik, ötödik, hatodik, hetedik: no, ha jött, fűbe is harapott mind a hét óriás.
Hej, örült Rózsa királyfi, nemkülönben a királykisasszony is! Azt mondá Rózsa:
– No, most kettőnké a világ, itt maradunk halálig!
Összeölelkeztek, összecsókolóztak, s indultak föl a palotába nagy örvendezéssel. Hát ahogy mennének az udvaron, Rózsa királyfi a felé a hegy felé tekint, ahol fehér kendőt kötöttek volt a testvéreivel egy fa tetejébe, nézi, nézi, s erősen megszomorodik.
Kérdi a királykisasszony:
– Mi bajod van, Rózsa királyfi, hogy a színedben egyszerre megváltoztál?
– Hej – mondá Rózsa királyfi -, nézz amoda, arra a magas hegyre, látod-e?
– Látom.
– Hegy tetején egy magas fa, fa tetején egy véres kendő, látod-e?
– Látom.
– Nohát az a véres kendő azt jelenti, hogy az én testvéreim nagy bajban vannak. El kell mennem, fölkeresnem őket! Te csak maradj itthon, majd visszasegít a jó Isten engem, s többet el sem válunk.
Keserves könnyhullatások közt elbúcsúztak, s Rózsa királyfi indult egybe a bátyjai után. De hogy szavamat össze ne keverjem, vitt magával forrasztó füvet s egy korsócskával az élet vizéből, hátha meghaltak a bátyjai. Ment, mendegélt, s meg sem állott, míg oda nem ért, ahol a bátyjai elváltak tőle. Ott beleállott az útba, s ment éjjel-nappal szakadatlan. Amint ment, mendegélt, egy kis házikó elé ért. Hát oda van kötve két kutya. Nézi, nézi, s megismeri a kutyákat, az egyik az idősebb, a másik a kisebb bátyjáé volt. Bemegy a házikóba, hadd lám, van-e ott valaki. Egy eleven lelket sem talált ott. Kijön a házikóból, a kutyákat eloldja, maga pedig letelepedik egy fa alá, s tüzet gyújt. Gondolja, itt kell lenni valahol a bátyjainak, hátha elékerülnek a tűzvilágra. Amint a tűz mellett üldögélne, csak elszalad előtte egy nyúl. Veszi a nyilát, lelövi a nyulat. Gondolja: ez éppen jó lesz vacsorára. Nagy szorgosan megnyúzza a nyulat, nyársat csinál, ráhúzza, s a jó égő parázs felett sütögeti. Egyszerre csak megszólal valaki a fán, a feje fölött.
– Jaj de fázom, jaj de fázom! – mondta, s úgy didergett, hogy a foga is vacogott belé.
Rózsa királyfi fölnéz a fára, s hát egy olyan öreg asszony ül ott, hogy az orra a térdét veri. Mondja neki:
– Szálljon le, ha fázik, néne, s füttőzzék* a tűz körül!
– Jaj, nem merek, mert összeszaggatnak a kutyák – szólt le az öregasszony. – Hanem levetek egy szál szőrt, azt dobd a tűzbe, s akkor talán nem bántanak.
– Jól van – mondá Rózsa királyfi -, hát csak dobja le kend azt a szál szőrt.
Az öregasszony ledobta a szőrt, Rózsa királyfi a tűzbe vetette, s a kutyák meg sem vakkantak, mikor az öregasszony leereszkedett a fáról. Ahogy leereszkedett, beszaladt a házikóba, onnét kihozott egy nyársat, arra ráhúzott egy varasbékát, aztán lekuporodott ő is a tűz mellé, s a békát sütni kezdette. Süti, süti a békát, Rózsa királyfi is a nyulat, de egyszerre csak mit gondol, mit nem az öregasszony, átalcsap Rózsa királyfira a békával, mikor éppen legjobban csepegett a zsír belőle. Aj! megharagszik Rózsa királyfi, kirántja a kardját, hogy a vén banyát egyszeribe kettéhasítja. No, hallj csudát! – ahogy hozzácsap a karddal, az tüstént hasábfává változik!
Felszökik a boszorkány a tűz mellől, s azt mondja:
– Imádkozzál, Rózsa királyfi, mert vége az életednek! Megölted a hét fiamat, én is a te két testvéredet, most rajtad a sor!
“No, most csakugyan vége az életemnek – gondolja Rózsa királyfi -, elpusztít ez a vén boszorkány!”
Szólítja a kutyákat: meg sem mozdulnak. Szólítja másodszor, harmadszor, nem mozdulnak.
“Hej, uramisten, mit csináljak?! – gondolja magában Rózsa királyfi. Néz erre, néz arra, s bizony, ha nem szégyelli, még meg is futamodik a vén boszorkány elől. Az ám, de még a lába is a földbe gyökeredzett, úgy megkuruzsolta az ördöngös asszony. Áldott szerencséjére, eszibe jut az élet vize, mit a királykisasszony adott, hirtelen a kutyákra loccsint egy-egy cseppet, hát erre csak felszöknek a kutyák, neki a boszorkánynak, s úgy beleharapnak a testébe, hogy egyszeribe kibuggyant a vér, s folyt, mint a patak. Egy vércsepp éppen a hasábfára cseppent, s ez tüstént karddá változott. Fogja Rózsa királyfi a kardot, s mondja:
– No, te vén boszorkány, most az én kezemben az életed! – s lenyisszenti a boszorkány bal karját. De addig nem akarta megölni, míg meg nem mondja, hogy hová temette a bátyjait.
– Hová temetted a bátyáimat, vén boszorkány?!
– Hagyd meg az életemet, Rózsa királyfi, s megmutatom! – könyörgött a boszorkány.
Hát csak ott ásta el a harmadik fa tövében. Egyszeribe kiásta őket, az élet vizével leöntötte, s abban a minutában fel is támadtak. Csak dörzsölték, dörzsölték a szemüket, s néztek szét nagy csudálkozással.
– Ejnye, de sokáig aludtunk! – mondá a legidősebb királyfi.
– De még milyen sokáig! – mondá Rózsa királyfi. – Alhattatok volna ítélet napjáig, ha én ide nem jövök.
Na, volt nagy öröm. Elbeszélték, hogy ki hol, merre járt, mit csinált. Aztán indultak, s meg sem álltak, míg vissza nem értek az óriások országába. Csakhogy megjöttek, mert a királykisasszony már veresre sírta volt a szemét. Azt hitte, hogy soha többet nem látja Rózsa királyfit. Egyszeribe papot hívattak, s csaptak olyan lakodalmat, hogy híre ment hetedhét országon túl, még azon is túl, ahol a kis kurta farkú disznó túr.
Lakodalom után Rózsa királyfiból az Óriásország királya lett, aztán mindjárt felkerekedett a seregével, visszafoglalta az apja országát is, s a bátyjainak hagyta, hogy éljenek azok is szegények.
Ma is élnek, ha meg nem haltak.
Mesék: Benedek Elek: Rózsa királyfi
Mese kategóriák: