Benedek Elek: A karika

Benedek Elek: A karika

Benedek Elek: A karika

Benedek Elek: A karika

A karika, melyről nektek mesélek, tavaly télen ott lógott a gyermekszoba ajtaja közt, mellette a párja. Néha-néha gyermekké tett engem is: együtt hintáztam a gyermekekkel. Igen kedves jószágunk volt, mert valahányszor hinta-hinta-hintáztunk, eszünkbe juttatta a nagyapó kertjét s szövögettük, rajzoltuk a jövendőt, a mosolygó szép jövendőt, amikor…

Kezdette a kicsi fiam, akinek Szipitykó a beceneve:

– Úgy-e, apa, levisszük a karikát is nagyapóékhoz?

– A karikát? Bizony levisszük. Én már azt is tudom, hová kötjük föl.

– Hová, apa, hová?

– A kertben, a két öreg körtefa közé. Ott esik csak pompás hintázás, gyerekek. Jó hosszúra eresztjük a kötelet s ha nekilendül, olyan magasra repül majd, mint, mint…

– Föl a fa tetejébe?

– Talán még annál is magasabbra.

– Akkor bizonyosan a torony tetejébe.

– Az ám, a torony tetejébe.

A karikával kezdettük, s képzeletünk előre bejárta a nyári örömek nagy birodalmát. A hosszu tél repülve tűnt el a színes képek rajzolgatása közt s nagyapó kertjét olyan szépen kirajzolták a gyerekek, hogy ahhoz hasonlatos szép Tündér Ilona kertje sem lehetett. Azokat a vén, csenevész szilvafákat, azokat az odvas körtefákat, melyeket tán még nagyapónak a nagyapja ültetett, mesebeli aranyfákká változtatta a fölizgatott gyermeki lélek s mintha arany pille vonta volna be a karikákat is…

Egyszer aztán, igen, a karika lekerült a gyerekszoba ajtajáról s bizony mondom, a törős portékát nem csomagolták oly nagy gonddal, mint a gyerekek e szemfényét. Babonás félelem szállotta meg kicsi szivüket: ha itt marad e karika, talán – ki tudja? – még a nyár is elmarad ebben az esztendőben. Künn a vasutnál Szipitykó oda somfordált a raktároshoz, s mondta neki:

– Bácsi, kérem, tegyék föl ezt a ládát a vasutra. Ebben van az én hinta-karikám.

A raktáros bácsi értette a tréfát s sok dolga közt is évődni kezdett a gyerekkel:

– Hm, hm. Ebben van a karika? A karika nem vasútra való. Ha karika, hát guruljon haza magától.

Közbe szóltam:

– Az ám, a raktáros bácsinak igaza van. Azért karika, hogy guruljon. Vegyük ki.

– Igen, kivesszük és magácska majd gurítja innét.

– De nem gurul az nagyapóékhoz! Hagyják a ládában! – kiabált a gyerek, mint akár csak egy igazi utas.

Körülnézett, kereste a mamát, hogy segítségül hívja. Áldott szerencsére jött a mama s hogy történt, hogy nem, a raktáros bácsinak meglágyult a szive: hát Isten neki, maradjon a karika a ládában.

Ülvén a kupéban, sokat vitattuk, vajjon a karika oda talált volna-e a nagyapó kertjébe. Én azt mondtam:

– Hát, gyerekek, szó, ami szó, jó lett volna megpróbálni. Az lett volna csak a nagyszerü, ha Szipitykó a pályaudvarban elgurítja a karikát, jól a lelkére kötvén, hogy egyenesen a nagyapó házához guruljon.

Mondta Szipitykó:

– Nincs is a karikának lelke.

Mondták a nagyobbak s ravaszul hunyorítottak:

– Honnét tudod? Hátha van?

– Úgy van, ki tudja? Hátha van? Hej Istenem, képzelem, hogy nagyot nézett volna nagyapó, mikor a karika begurul az udvarára. Fölveszi a földről s beviszi nagyanyónak: nézze, nagyanyó, karika! Vajjon honnét került ide? Finom esztergályos munka. Ilyen még nem volt a mi falunkban.

– Igazán, – mondhatta volna nagyanyó – ilyen szép karika még nem volt itt. Higyje meg, nagyapó, hogy ez Pestről gurult ide.

– Bizony ha Pestről, akkor az én kicsi unokám, Szipitykó gurította s meglássa nagyanyó, hogy ő is itt lesz nemsokára.

Erre Szipitykó erősen bánni kezdette, hogy miért nem hallgatott a raktáros bácsira. Hadd tudták volna meg nagyapóék előre, hogy jönnek a pesti unokák.

Most már mindegy, ahogy van, úgy van. Itthon vagyunk a nagyapó kertjében, a csenevész szilvafák, az odvas alma- s körtefák közt. De mi nem látjuk, hogy a szilvafák csenevészek, nem látjuk a vén fák odvát. Nem mese, de valóság, hogy nagyapó kertje szép, mint Tündér Ilona kertje, legalább nekünk az. És ott lóg a karika is, a két vén körtefa között, és ott tipeg nagyapó s félve, aggódva lesi, vigyázza a hinta merész lendülését. Öreg szivének fáj, hogy rontsa ezeknek a kiszabadult rab madárkáknak a kedvét, de bizony jobb szeretné, ha a sima, puha gyepen szaladgálnának. Ám azért, jóllehet minden lehajlás egy jajjal jár nagyapónak, lehajlik, fölemeli a kicsi unokát, a legkedvesebbet, beleülteti a karikába, szép gyengén meglendíti: hinta, hinta!

Biztatja Szipitykó:

– Erősebben, nagyapó, erősebben.

– Óh édes kicsi fiam, leesel, félek, nagyon félek.

– Ne féljen nagyapó! Legyen bátor mint én!

Ez nagyon tetszik nagyapónak. Egész nap ezt a mondást hajtja. Mit mondott az ő kicsi unokája: Legyen bátor, mint ő! No ebből a fiúból bizonyosan katona lesz.

Ah, édes jó Istenem, de rövid a nyár. Ime, már sárga levelek tünedeznek elő a zöld levelek közt. Estefelé szomorúan zúg-búg a szél, a fák ágai búsan hajladoznak, integetnek. A karika ott lóg a vén körtefák közt, de a gyermekeknek nincs kedvök a hintázásra. Nagyapó könnybe borult szemmel tipeg a kertben, meg-meglebbenti a hűvös szél s szegény nagyapó – köhécsel. Bús sejtelem szállja meg öreg szivét: utolszor látja talán a pesti unokákat. Megfogódzik a karikába, úgy pihen egy keveset, aztán eltipeg a házba. Ott a vén ember helye, ott, a kandalló előtt. Szipitykó melléje dörgölődzik:

– Ne búsuljon, nagyapó.

– Ó, édes kicsi fiam, hogyne búsulnék! Elmentek s nem látlak többet.

– De visszajövünk ám. A karikát is itt hagyjuk. Úgy-e, gondot visel rá, nagyapó?

– Hogyne viselnék, kicsi fiam, hogyne. Beteszem a ládába, ott megtaláljátok, ha én nem élek…

És bekerült a karika az öregládába, annak is a fenekére, hadd pihenjen ott a jövő nyárig. És csöndes lett a nagyapó háza, kertje. A fecskékkel együtt elröpültek a pesti unokák is. Kettecskén maradtak: nagyapó és nagyanyó. Annyi gyermekök, annyi unokájuk, s most senkijök. Ketten üldögélnek a kis szobában, ritkán zavarják csöndes beszélgetésöket. Újra élik az elmúlt nyár minden napját, annak minden örömét, az unokák minden szavát, mondását, pajzánkodásait, s az emlékezés megszépít minden szót, minden cselekedetet – azt is, amiért akkor megpirongatták őket.

… De im egyszer nagyapó ott marad az ágyban és mondja nagyanyónak:

– Beteg vagyok nagyanyó. Ma nem kelek föl.

S múlnak a napok, az éjszakák, nagyapó nem kel föl: a maga erejéből föl sem tud ülni. Szegény nagyanyó segít, de ő is olyan gyönge.

Mondja nagyapó:

– Nem magának való ez, nagyanyó.

– Istenem, – sír nagyanyó – hát cseléd kezére bízzam?

Hosszú nehéz csönd következik, aztán megszólal nagyapó:

– Majd segít nekem a kis unokám.

Nagyanyó rémülten néz nagyapóra: bizonyosan láza van, félrebeszél.

– Ki segít magának?

– A kis unokám.

– Hát az hogy segíthet? Hisz nincs is itt s ha itt volna is, gyönge arra még.

Mondja nagyapó:

– Menjen, nagyanyó, vegye ki a ládából az egyik karikát.

– Minek az? Hintázni akar? – fordítja tréfára nagyanyó.

– Hozza csak ide.

Nagyanyó előveszi a karikát.

– Na most szólítsa be a legényt.

Nagyapó ágya fölött, a gerendáról lóg le a karika. A Szipitykó karikája. Abba fogódzik bele nagyapó s úgy ül föl az ágyban. S valahányszor beléfogódzik, a kis Szipitykóra gondol és öreg szivéből áldó sóhajtás fakad:

– Áldjon meg az Isten, édes kicsi unokám!

Benedek Elek: A karika

Benedek Elek: A karika




error: Content is protected !!