Az unikornis, aki szivárványra mászott

Volt egyszer réges-régen, az Óriás Fenyők Erdőjének selymes zöldjében egy különleges unikornis. Eszternek hívták, csodaszép fehér szőre volt, sörénye minden színben pompázott, akár a szivárvány maga. Eszter kedves volt, barátságos, és minden reggel mosolyogva üdvözölte az erdő lakóit.

A legjobb barátja egy picike mókus volt, Pöttömnek hívták. Eszter és Pöttöm együtt játszottak, felfedezték a virágos réteket, segítettek a madaraknak élelmet találni, és vigyáztak a legkisebb nyúlra is, ha eltévedt volna. Esténként Eszter kedvenc elfoglaltsága az volt, hogy a patak partján üldögélve nézte a naplementét, s közben arról álmodozott, milyen csodálatos lehet megérinteni a szivárványt.

Egy este, ahogy a nap utolsó sugarai aranylóvá varázsolták a felhőket, Eszter megszólalt. “Pöttöm, szerinted fel lehet mászni a szivárványra?” A mókus meglepetten nézett rá. “Nem tudom, Eszter, de szerintem, ha valaki képes rá, az te vagy!” – válaszolta biztatóan. Eszter álma az lett, hogy egyszer eljusson a szivárvány tetejére. Úgy hitte, ott fent valami különleges titokra lelhet, amit megoszthat majd minden erdei barátjával.

Másnap hajnalban Eszter elhatározta, hogy megpróbálja. “Pöttöm, szeretném, ha velem jönnél. Egyedül félnék, de veled minden könnyebb!” A mókus örömmel ugrott fel Eszter hátára. “Bátor vagy, Eszter, és mindig melletted leszek!” Az erdő lakói is mind odagyűltek, hogy elbúcsúzzanak tőlük, és sok szerencsét kívánjanak a különös utazáshoz.

Ahogy elindultak, hirtelen megjelent az égen egy szikrázó, színes szivárvány. Eszter és Pöttöm óvatosan követték a fénylő ívet, egészen a domb tetejéig. Ott Eszter meglepetten tapasztalta, hogy a szivárvány alatt apró lépcsők jelentek meg, amelyek éppen elbírták az ő könnyű patáit.

“Ez varázslat!” – kiáltotta Pöttöm. “Talán az erdő szeretete és a barátságod ereje segít most nekünk.” Eszter óvatosan rálépett a színes lépcsőkre, Pöttöm pedig a sörényébe kapaszkodott. Útközben találkoztak egy régi, bölcs bagollyal, aki a szivárvány alján ült.

“Hová igyekeztek, fiatalok?” kérdezte a bagoly.
“A szivárvány tetejére szeretnénk feljutni!” felelte Eszter.
“Csak azok érhetnek fel oda, akik szívükben jóságot és szeretetet hordoznak” – mondta mosolyogva a bagoly, és egy színes tollat nyújtott át nekik szerencsehozónak.

Feljebb haladva, a szivárvány narancssárga sávjában egy apró tündérrel találkoztak, aki épp könnyeket hullajtott. “Miért sírsz, tündérke?” kérdezte Eszter.
“Elvesztettem a csillagomat, nélküle nem tudok világítani éjszaka!” mondta szomorúan.
Eszter segített megkeresni a csillagot a szivárvány alá hullott harmatcseppek között. A tündér hálásan megölelte őket, és azt ígérte, mindig világít majd nekik, ha éjszaka eltévednének.

Ahogy egyre magasabbra jutottak, a szivárvány színei egyre élénkebbek lettek. Eszter néha elfáradt, de Pöttöm mindig biztatta. “Már nincs messze a teteje!” – mondta. Végül, ahogy elérték a szivárvány legmagasabb pontját, elállt a lélegzetük.

Minden irányban a világ legszebb tájai tárultak fel előttük, de ami igazán különlegessé tette az élményt, az az érzés volt, ami Esztert átjárta: szeretet, boldogság és hála töltötte el. Ekkor megértette, hogy a szivárvány nem csak gyönyörű színekből áll, hanem abból a szeretetből és bátorságból is, amit az út során magukkal vittek.

“Pöttöm, most már tudom, hogy a legnagyobb kincs a szívünkben van, és minden jócselekedet újabb színt ad a világunkhoz!” – mondta Eszter boldogan. Barátja bólintott. “És a barátság mindent lehetővé tesz!”

Azóta Eszter és Pöttöm mindenkit arra bíztatott, hogy merjenek álmodni, segítsék egymást, és legyenek bátrak, mert így megvalósíthatják a legmerészebb álmokat is.

Így volt, így nem volt, ilyen szép mese volt! A történet megtanít minket arra, hogy a szeretet, a barátság és a jócselekedetek szebbé teszik a világot, és hogy minden álom elérhető, ha összefogunk és bátran elindulunk az úton.