Az örök tél boszorkánya: legendák nyomában
Réges-régen, amikor még tavasz, nyár, ősz és tél békésen váltogatta egymást, messze északon, a havas erdők mélyén élt valaki, akit mindenki csak úgy ismert: az örök tél boszorkánya. Az emberek suttogva mesélték egymásnak a történeteit, s minden gyermeknek megdobbant a szíve, ha meghallotta nevét.
Volt, aki azt mondta, hogy ő maga teremtette a hópelyheket, mások szerint a szíve jégből volt, s nem ismerte a szeretetet. A falvakban féltek tőle, mert ahol áthaladt, ott a tél örök maradt, s a fák soha többet nem zöldelltek ki.
A fagykirálynő eredete és történelmi háttere
Az örök tél boszorkányának története nemzedékről nemzedékre öröklődött. Egyesek úgy tartották, egykor ő is ember volt, egy leány, akit hűvös szíve miatt eltaszítottak a többiek. Magányában a havas rengetegbe menekült, ahol a hó és a szél barátságába fogadta őt.
Mások azt mesélték, ő a tél hatalmának őrzője, s minden évben azért jön el, hogy emlékeztessen minket: a szeretet és a melegség nélkül a világ rideg és sivár lenne. Így hát az emberek sosem felejtették el, hogy a tél hidege mögött is ott lapul valami szép és fontos.
Misztikus ereje és a tél hatalma a mesékben
Az örök tél boszorkánya hatalmas erővel bírt. Ha akarta, a fákat vastag jégréteggel vonta be, s a patakokat is egy csapásra befagyasztotta. A hópelyhek, amiket leheletével teremtett, csillogó csipkét szőttek az ablakokra. Sokszor magányosan sétált a fenyők között, s a madarak dalát csak néma csend követte.
Egyszer azonban, egy bátor kisfiú, Simon, elhatározta, hogy megkeresi a boszorkányt. "Miért vagy mindig szomorú, boszorkány?" kérdezte tőle, amikor végre megtalálta egy hatalmas jégpalota előtt. A boszorkány szeme meglepődötten csillant meg.
"Senki sem kérdezte még ezt tőlem," felelte halkan. "Azt hiszik, én csak a hideget hozom, de a magányt is érzem, Simon."
Simon bátran lépett közelebb. "A magány ellen a legjobb gyógyszer a barátság. Szeretnél játszani velem egy kicsit?"
A boszorkány habozott, de a kisfiú meleg mosolya meglágyította a jégszívét. "Talán megpróbálhatjuk," mondta végül.
Hősök és áldozatok: találkozások a boszorkánnyal
A faluban eleinte mindenki aggódott, amikor meglátták Simont a boszorkánnyal játszani. "Vigyázz magadra, Simon!" kiáltották utána. De ahogy teltek a napok, a hó lassan olvadni kezdett. A boszorkány nevetése visszhangzott az erdőben, s a fák ágairól csillogó vízcseppek hullottak a földre.
Egy nap a boszorkány a falu közepére ment Simonnal, s mindenki előtt megszólalt: "A szeretet melegsége olyasmi, amit mindig magammal szeretnék vinni. Köszönöm, hogy megtanítottatok erre."
A falu népe először csak bámult, de aztán lassan közelebb merészkedtek, s egy virágcsokrot nyújtottak a boszorkánynak. A tél ugyan visszatért minden évben, de soha többet nem maradt örökre.
Az örök tél átkának jelentősége napjainkban
Azóta is minden télen, ha nagy a hó, a gyerekek és felnőttek emlékeznek Simon és az örök tél boszorkányának történetére. Tudják, hogy a hideg és a sötét is elmúlik egyszer, ha szeretet van a szívünkben. A boszorkány már nem fagyasztja meg örökre a falut, sőt, gyakran láthatják őt, ahogy egy hóemberrel játszik vagy hóangyalt rajzol a földre.
A mese tanulsága, hogy a szeretet és a barátság még a leghidegebb szíveket is meg tudja olvasztani. Simon bátorsága és kedvessége nemcsak a boszorkány életét változtatta meg, hanem az egész faluét is.
Így hát, gyerekek, ha valaha is találkoztok valakivel, aki szomorú vagy magányos, ne féljetek odaállni mellé, s felkínálni a barátságotokat. Hisz a szeretet mindennél nagyobb varázslat.
Így volt, igaz volt, talán mese volt, talán nem is volt.
