Az esernyős kiscica kalandja

Egy szép nyári napból hirtelen borongós délután lett. A nap sugarai eltűntek a sötét felhők mögött, és az ég hirtelen zúgni kezdett. Egy aprócska kiscica, akit Picurnak hívtak, a ház verandáján ücsörgött, és ámulva nézte a közeledő vihart.

„Micsoda hatalmas eső készülődik!” – nyávogta Picur.

Egy kicsi esernyő állt a sarokban, amit gazdája, az idős Mariska néni, már évek óta nem használt. Az esernyő piros volt, fehér pöttyökkel, és egy kicsit kopottasnak tűnt, de Picur úgy gondolta, hogy talán hasznát veheti.

„Ezzel még a legnagyobb eső sem foghat ki rajtam!” – gondolta magában, és a mancsával ügyesen megragadta az esernyőt.

Ahogy a cseppek elkezdtek hullani, Picur óvatosan kilépett a verandáról. Az eső egyre erősödött, de a kiscica kitartóan tartotta az esernyőt a feje fölé. A környék csendes volt, csak az eső kopogását lehetett hallani. Picur lépteire a földön apró tócsák alakultak ki, amikben néha megcsúszott, de a kiscica tovább ment, mert kíváncsi természete nem hagyta nyugodni.

Egyszer csak, ahogy az egyik nagyobb tócsát próbálta kikerülni, Picur észrevett valamit a távolban. Az úton egy másik kiscica állt, teljesen átázva, vacogva a hidegtől.

„Miért állsz itt az esőben?” – kérdezte Picur, közelebb lépve az idegenhez.

„Elveszítettem a hazafelé vezető utat” – nyávogta a másik kiscica, akit Lilinek hívtak. „És már nagyon félek.”

Picur gondolkodás nélkül azonnal felé nyújtotta az esernyőjét. „Gyere, bújj alá, együtt biztos megtaláljuk az utat!” – mondta bátran.

Lili hálásan bújt be Picur mellé az esernyő alá. A két kiscica együtt indult tovább, az eső már szinte vízfüggönyt alkotott körülöttük, de az esernyő megvédte őket. Az eső kopogása most már kevésbé tűnt ijesztőnek, sőt, valahogy megnyugtató lett, ahogy együtt lépdeltek a vízcseppek között.

„Tudod, nem is olyan rémisztő ez a vihar, ha van egy barátom” – jegyezte meg Lili, és egy hálás pillantást vetett Picurra.

„Mindig jobb, ha van, akivel megoszthatod a nehézségeket” – válaszolta Picur mosolyogva.

Ahogy haladtak előre, Picur megpillantott egy fényes világítótornyot a távolban. „Oda menjünk, onnan biztos megtaláljuk a hazavezető utat!” – javasolta lelkesen.

Lili bólintott, és együtt elindultak a torony felé. Ahogy közeledtek, egyre erősödött a fény, és már messziről hallották, ahogy egy cica hangja kiabál: „Lili, hol vagy?!”

„Az anyukám!” – kiáltotta Lili örömmel, és gyorsabban kezdett lépkedni.

Amikor odaértek, Lili anyukája, egy elegáns, fehér macska, könnyeit törölgetve ölelte magához elveszettnek hitt kiscicáját. „Nagyon aggódtam érted!” – mondta, miközben hálás pillantást vetett Picurra.

„Köszönöm, hogy segítettél megtalálni őt!” – mondta az anyuka.

Picur szerényen elmosolyodott. „Nem tettem mást, csak osztoztam az esernyőmön.”

Lili anyukája azonban nem hagyta, hogy Picur ennyivel beérje. „Gyere el hozzánk holnap, sütök neked egy finom halat! És ha újra esik, nálunk is van egy régi esernyő, amit biztosan szívesen használna egy ilyen bátor kiscica.”

Picur örömmel elfogadta a meghívást, és amikor végre elállt az eső, elköszönt Lilitől és anyukájától, majd boldogan indult haza.

Aznap este, amikor Mariska néni hazaért, látta, hogy Picur az ágyán szunyókál, az esernyő pedig mellette pihent.

„Látom, kalandos napod volt” – nevetett Mariska néni, és megpaskolta Picur fejét.

A kiscica csak dorombolt válaszul, és álmában már az újabb kalandokról álmodott, amikre most már bármikor készen állt – esernyővel a mancsában.