Egyszer volt, hol nem volt, messze-messze, az Óperenciás-tengeren is túl, egy kicsi országban, ahol a hegyek csúcsán mindig havas volt a sapka, állt egy régi vár. Ebben a várban élt egy kedves, idős király, akit mindenki szeretett, mert jóságos volt és soha nem feledkezett meg a szegényekről sem. A királynak volt egy aranykoronája, mely olyan régi volt, hogy senki sem emlékezett, miből és hogyan készült. Csillogott-villogott, ha rásütött a nap, és akinek a fején volt, azt mindig igazságosságra és szeretetre vezette.
Egy este, amikor a palota már elcsendesedett, a kis Janka, a kertész lánya besurrant a trónterembe. Nagyon érdekelte a korona története, mert a faluban annyi mesét hallott róla. Meg is kérdezte a királyt: „Király bácsi, mondd, hogyan lett az aranykorona ilyen csodálatos?” A király elmosolyodott és leült mellé a nagy kőpadra.
„Tudod, Janka,” kezdte mesélni, „az aranykoronát nem akármilyen aranyból készítették. Réges-régen, amikor még a déd-dédapám is kicsi volt, egy bölcs kovács és egy jóságos tündér együtt dolgoztak rajta. A tündér minden egyes aranydarabba egy-egy jócselekedet emlékét rejtette. Ezért lett varázsereje: csak az viselheti, aki szívében jó és igaz.”
Janka ámulva hallgatta a történetet, de aztán megkérdezte: „És mitől fénylik ilyen szépen, akkor is, ha borús az ég?” A király felnevetett. „A legenda szerint,” mondta, „a tündér minden este egy csepp szeretettel olajozta be, hogy sose veszítse el a fényét.”
A történet messze földön híressé vált. Sokan akarták megszerezni a koronát, de csak kevesen próbálták meg elrabolni. Volt egyszer három gonosz testvér, akik azt gondolták, ha elviszik, övék lehet a szeretet hatalma. Egy sötét éjjelen belopóztak a várba. Ám amikor megérintették, a korona olyan nehéz lett, hogy nem bírták megemelni sem. Aztán vékonyka hang szólalt meg belőle: „Csak tiszta szívűek érhetnek hozzám!” A testvérek megszégyenülten eloldalogtak.
Az évek során sok király és királynő viselte az aranykoronát. Mindegyikük más-más koronázási szertartást választott. Néhányan csendesen, barátok közt trónoltak, mások nagy ünnepséget rendeztek a népnek, ahol mindenki kapott egy szelet tortát. Azonban mindegyiket egy dolog kötötte össze: amikor a fejükre tették a koronát, egy pillanatra mindenki érezte a szeretet melegét a szívében.
Janka, ahogy nőtt, egyre jobban megértette a korona titkát. Nem az arany a legfontosabb benne, hanem az a sok jócselekedet, amit az elődei tettek, és amit ő maga is megtehet. Egy nap, amikor a király már nagyon öreg lett, magához hívta Jankát.
„Te vagy az, aki igazán érti a korona titkát,” mondta a király, „szeretném, ha segítenél továbbadni a jóságot.” Janka boldogan bólintott, és attól kezdve minden nap tett valami kedveset: mosolyt vitt a szomorúaknak, virágot ültetett a kertbe, segített az öregeknek. A korona pedig csak fényesedett tovább.
A faluban mindenki arról beszélt, hogy Janka miatt a vár mindig barátságos és otthonos volt. Senki sem irigyelte a koronát, mert tudták, hogy a titka ott él minden kis jócselekedetben és mosolyban.
Az aranykorona titka tehát nem más, mint a szeretet ereje. Akárki viseli, csak akkor ragyog igazán, ha a jóságot választja minden nap. Így tanulták meg a gyerekek is, hogy a legnagyobb kincs nem az arany, hanem a szeretet, amit egymásnak adhatunk.
Így volt, igaz is volt, de mégis csak mese volt, talán nem is volt soha igaz.
