Valamikor réges-régen, egy virágillatú tavaszi reggelen, egy kicsiny faluban élt egy kislány, akit Lilinek hívtak. Lili nagyon szerette az édesanyját, Katát, aki mindig finom teákat főzött, mesét mondott, és ha Lili szomorú volt, szorosan magához ölelte. Egy szombat reggel, amikor a napfény bekukucskált az ablakon, Lili így szólt:
– Anyu, miért ölelsz meg mindig, amikor bajom van?
Kata elmosolyodott, és megsimogatta Lili haját.
– Az ölelés olyan, mint egy láthatatlan takaró – mondta. – Megnyugtat, meleget ad, és elmondja, mennyire szeretlek.
Az anyák napját akkoriban még nem ismerték úgy, mint ma, de Lili kíváncsi volt, honnan eredhet ez a szép szokás. Ahogy a napok múltak, Lili elhatározta, hogy kideríti az anyák napi ölelés titkát.
Egyik este, amikor a család a tűz körül ült, Lili megkérdezte nagymamáját:
– Nagyi, te is ölelted az anyukádat, amikor kicsi voltál?
A nagymama mosolyogva bólintott.
– Hát persze, hiszen akkor is szerettük egymást. Régen, amikor még nem volt anyák napja, a gyerekek virágot vittek az édesanyjuknak, és egy jó nagy ölelést is adtak mellé. Ez az ölelés volt a legdrágább ajándék.
Így vált lassanként hagyománnyá az anyák napi ölelés, mert mindenki úgy érezte, egy ölelésnél nincs értékesebb ajándék.
Lili elgondolkodott. Az ölelés varázserejét mindenki érezte a faluban, nem csak az anyukák. Amikor valakinek fájt a térde, vagy elesett, egy meleg ölelés mindent jobbá tett. Amikor valaki örült, az öröm is nagyobb lett, ha valaki átölelte.
Egy évvel később, május első vasárnapján, a falu apraja-nagyja összegyűlt a nagy tölgyfa alatt. A gyerekek csokorba kötött mezei virágokat vittek az anyukáknak, és mindegyikük átölelte az édesanyját. Lili szorosan a mamája nyakába kapaszkodott és így szólt:
– Szeretlek, anyu, anyák napja alkalmából különösen!
A mamák szeme könnybe lábadt, és mindenki érezte, hogy a szeretet tényleg láthatatlan fonálként köt össze mindenkit.
Az évek során az anyák napi ünnepségek egyre színesebbek lettek Magyarországon is. Iskolákban, óvodákban versekkel, dalokkal, kézműves ajándékokkal köszöntötték az édesanyákat. De az ölelés, a jó szó, mindennél fontosabb maradt.
Az ölelés azóta is összetartja a családokat. Ha valaki messze él, egy telefonhívás végén is azt mondja: „Ölellek, anyu!” A régi történetek között volt egy, amit Lili sokszor hallott. Az egyik kislány, Zsófi, nagyon félt a vihartól, de az anyukája mindig magához szorította, és azt mondta:
– Nincs mitől félned, amíg én ölellek.
Zsófi mosolygott, és az eső kopogása már nem tűnt félelmetesnek.
Manapság a gyerekek rajzokat, ölelés-kuponokat készítenek, amelyeken az áll: „Beváltható egy jó nagy ölelésre!” Vannak, akik táncolnak, énekelnek, vagy egy saját készítésű koronát ajándékoznak az anyukájuknak, amit egy nagy öleléssel adnak át.
Minden évben új ötletek születnek, de az ölelés örök. Az anyák napi ölelés üzenete egyszerű: a szeretet, az összetartozás, és az, hogy kimutassuk, mennyire fontosak nekünk az anyukáink. És nem csak anyák napján, hanem minden nap.
Így történt, hogy Lili és a falujabeliek az ölelésből hagyományt teremtettek, melyet ma már az egész világon ünnepelnek.
Így volt, így lehetett, vagy talán így nem is volt – de ilyen szép mese lett belőle!
