ANDRESEN: A SZILÁRD CINKATONA

ANDRESEN: A SZILÁRD CINKATONA

mesék: ANDRESEN: A SZILÁRD CINKATONA

Mesék: ANDRESEN: A SZILÁRD CINKATONA

Volt egyszer huszonöt cinkatona, kik mind testvérek voltak, mert mindannyian egy ócska cinkanálból születtek. Mindegyik vállához szorítva tartá fegyverét, s mereven maga elé nézett; és milyen gyönyörü egyenruhájok volt: kék és piros! Az első szó, mit e világon hallottak, midőn a skatulyát, a melyben voltak, kinyitották, ez volt: “Cinkatonák!” Egy kis fiú kiáltott igy fel, ki örömében tapsolt, mert ő kapta ajándékba születése napjára, s most az asztalon állítgatá fel őket. Szakasztott olyan volt az egyik, mint a másik, csupán egyetlenegy különbözött kissé a többitől: ennek csak egy lába volt, minthogy legutóljára öntötték, s már nem telt több a cinből. De ő azért féllábon csak oly erősen megállt, mint amazok kettőn. S épen ez a féllábu lett köztük nevezetessé.

Ugyanazon asztalon, melyen fel voltak állítva, még sok más játék is állt, de legszembetünőbb volt valamennyi között egy csinos kis kastély papirosból. Kis ablakain egyenesen beláthatott az ember a termekbe. A kastély előtt kis fácskák környeztek egy kis tükördarabot, mely tiszta, átlátszó tavacskát ábrázolt. Viaszból készült hattyúk úsztak rajta és tükröződtek benne. Ez már mind igen csinos volt, de mindennél szebb volt egy kis hölgyecske, ki a kastély nyitott ajtajában állt; ő is papirosból volt kivágva, de gyönyörü fejér csipkeruha volt rajta, vállán keresztül pedig keskeny kék szalag, mintha csak ruhaderék volt volna. Ennek épen kellő közepébe egy rózsa volt tüzve aranyfüstből, akkora, mint egész arca. A kis hölgyecske kiterjesztve tartá karjait, mert táncosnő volt, s az egyik lábát oly magosra emelé, hogy a cinkatona azt sehogy sem birta megtalálni s azon gondolatra jött, hogy annak is csak egy lába van mint ő neki.

“Ez hozzám illő feleség lenne!” gondolá magában – “ámbár ő nagyon előkelő, kastélyban lakik; én pedig csak egy skatulyában és ebben is huszonötödmagammal; ez bizony nem hozzá illő hely! De módot kell találnom, hogy vele megismerkedhessem!” S azonnal hosszat elnyult egy burnótszelence mögött, mely szinte ott az asztalon állt; innét jól szemügyre vehette azt a remek hölgyecskét, ki folytonosan féllábon állt, a nélkül, hogy az egyensulyt elvesztette volna.

Beesteledvén, a többi cinkatona mind a skatulyába került s az emberek lefeküttek. Ekkor aztán elkezdtek a játékszerek magok közt játszani: látogatósdit, katonásdit, bált.

A cinkatonák zörögtek skatulyájukban, mert ők is részt szerettek volna mindezekben venni, de szegények nem birták a skatulya födelét fölemelni.

A diótörő cigánykereket hányt, a palavessző a számolótáblán ugrándozott s olyan zaj kerekedett, hogy a kanárimadár fölébredt bele s velök együtt lármázni kezdett, még pedig versekben. Csak a cinkatona és a kis táncosnő, csupán ők ketten nem mozdultak helyükből; a táncosnő egészen lábujjhegyre ágaskodva mozdulatlanul állt, a cinkatona épen oly szilárdul megmaradt fél lábán, s pillanatig sem vette le szemeit róla.

Egyszerre csak éjfélt üt az óra s puff! kinyílik a burnótszelence; de nem burnót volt ám abban, nem bizony, hanem egy kis fekete ördög. Mert ez olyan ördöngös játék volt.

“Te, cinkatona!” kiáltott a kis ördög – “mit bámészkodol oda? ahhoz neked semmi közöd!”

A cinkatona tetette magát, mintha semmit sem hallana.

“No, várj csak, majd kapsz holnap!” szólt a kis ördög.

Hát másnap reggel, mikor a gyermekek fölkeltek, a cinkatonát az ablakba állították s egyszerre csak – a léghuzam vagy a kis ördög müve volt-e? – elég az hozzá, hogy az ablak kinyílt s a cinkatona hanyat-homlok lefordult a harmadik emeletről. Ez borzasztó esés volt! Lábbal fölfelé, csákója- és szuronyánál fogva a kövezet közé szorult.

Mingyárt lefutott a szolgáló a kis fiuval keresni, s ámbár majdnem ráléptek, még sem tudták észre venni. Ha a cinkatona elkiáltotta volna magát hogy: “itt vagyok!” bizonyára megtalálták volna, de ő nem tartotta illendőnek hangosan kiáltani, mivelhogy teljes egyenruhában volt.

Egyszerre csak esni kezdett az eső; a cseppek egyre sürübben, sürübben hullottak, mig végre valóságos zápor lett belőle. Mikor elállt, két utcagyerek jött oda.

“Nézd csak, nézd!” kiáltott az egyik, “egy cinkatona van itt. Ide vele, ezt megcsolnakáztassuk.” s egy ujságlapból azonnal egy kis csolnakot csináltak, a cinkatonát a közepébe állították s utnak inditották a csatorna vizén. Mindkét fiú ott szaladt mellette, és csakugy tapsoltak örömükben. De uram segíts! milyen hullámzás volt abban a csatornában és milyen rohanó volt az ár! de nem is csoda, hisz ugyancsak szakadt is ám előbb az eső. A papiroshajócska föl s alá himbálódott s néha oly hirtelen fordult egyet, hogy a cinkatona megrendült bele; de ő szilárd maradt, egy vonása sem változott, egyenesen maga elé nézett, s vállához szorította fegyverét.

Egyszerre csak hosszu, födött csatornába jutott a csolnak, s olyan sötétség lett, mintha csak skatulyájában volt volna a cinkatona.

“Ugyan vajon hova jutok?” töprenkedék. “Igen, igen, ez mind annak a kis ördögnek a müve. Ah, de ülne csak itt mellettem az a kis hölgyecske, bánnám is én akkor, ha még olyan sötét volna is.”

Most azonban egy patkány bukkant elé, mely ott a csatornában lakott.

“Hol van utleveled?” rivalkodott rá a patkány. “Ide az utlevéllel!”

De a cinkatona csak hallgatott, és még erősebben szoritá magához fegyverét.

S a csolnak tovább úszott, s a patkány utána. Jaj, hogy vicsorgatta a fogát, s kiabálta a szalmaszálaknak és forgácsoknak.

“Fogjátok meg, fogjátok meg! Nem fizetett vámot! Nincs utlevele!”

De a viz folyása egyre sebesebb és sebesebb lett, a cinkatona már látta a világosságot feltünni a csatorna végén, hol az többé nem volt befödve, de egyszersmind oly nagy robajt is hallott, hogy bármely bátor legény is megszeppenhetett volna tőle. Képzeljük csak: a csatorna épen ott, honnét a világosság jött, valami folyóvizbe szakadt, s a cinkatonára nézve ez oly veszélyes lehetett, mint lenne reánk nézve valami nagy zuhatagon alá szállani.

Végre már oly közel jutott a folyóhoz, hogy nem állapodhatott meg többé. A csolnak kisuhant s a szegény cinkatona oly mereven tartá magát, a mint csak telt tőle, nehogy valaki annyit is mondhasson rá, hogy csak pislogott is félelmében.

A csolnakocska háromszor-négyszer megfordult és csordultig lett vizzel: el kelle hát merülnie! Már nyakig vizben volt a cinkatona, egyre alább, alább merült a csolnak, a papiros mindinkább szétmállott, végre a viz összecsapott a cinkatona feje fölött. E pillanatban a kedves kis táncosnőre gondolt, kit többé soha sem láthat s ez hangzott fülében:

 

“Isten veled, oh harc fia,
Közel immár halálod!”

Ekkor a papiros szétvált, s a szegény cinkatona alázuhant – de abban a pillanatban rögtön elnyelte őt egy hal. Oh, milyen sötét volt abban! Itt még rosszabb dolga volt, mint a csatornában, mert e hely még hozzá olyan szűk is volt. De a cinkatona megtartotta szilárdságát, ott feküdt egész hosszában, fegyverét magához szorítva.

A hal ide s tova uszkált, a legborzasztóbb mozdulatokat vitte véghez! egyszerre csak megállt, mozdulatlan maradt; mintha villám cikázott volna keresztül rajta; világosság lett, s egy hang így kiáltott fel: “A cinkatona!”

Mert a halat megfogták, a vásárra vitték, eladták és egy konyhába került, hol a szakácsné egy nagy késsel fölvágta, s két ujjával derékon fogva a cinkatonát a szobába vitte, hol mindenki óhajtotta azt a nevezetes legényt látni, ki egy hal gyomrát is megjárta már. De a cinkatona azért egy cseppet sem bízta el magát. Az asztalra állították, s oh mily csodás dolgok nem történnek e világon! ugyanazon szobában látta magát, a melyben azelőtt volt, ugyanazon gyermekek álltak körülötte, az asztalon azok a játékszerek, az a gyönyörü kastély avval a kedves kis táncosnővel! És mi több, még mindig egy lábon állt ez, a másikat most is egyre magosan fölemelve: ő is szilárd és állhatatos volt. Ez meghatotta a cinkatonát, már majdnem cinkönyeket hullatott, de ez nem volt volna illendő. Nézte, nézte egyre a kis táncosnőt, az meg viszont őtet, de egyik sem szólt semmit.

Az egyik fiú azonban csak fogja magát s beveti a cinkatonát egyenesen a kályhába, maga sem tudta, mi okból cselekszi ezt; bizonyosan annak a burnótszelencében levő kis ördögnek a műve volt ez is.

A cinkatona teljes világitásban állt ott s iszonytató hőséget szenvedett, de hogy azt a tűz okozza-e vagy a szerelem, azt nem tudta. Minden szinét elvesztette, az utazás viszontagságaiban-e, vagy pedig a búbánattól, azt nem lehetett meghatározni. A kis hölgyecskére nézett, az pedig viszont őrá, s érezte, mint kezd olvadni, de ő még mindig szilárdan állt, fegyverét vállához szorítva. Egyszerre csak kinyílik az ajtó, a szél fölkapja a kis táncosnőt, s az mint egy kis szellem repült be a kályhába, egyenesen a cinkatonához, rögtön lángot vetett és vége lett szegénynek! A cinkatona azonnal összeolvadt egy csomóba, s midőn másnap a cseléd kitisztította a hamut, kis cinszivecskét talált ott helyette. De a táncosnőből csak az aranyfüstrózsa maradt meg, az is ugy megfeketedve, mint a korom.

Fordította: SZENDREY JULIA

mesék: ANDRESEN: A SZILÁRD CINKATONA

Mesék: ANDRESEN: A SZILÁRD CINKATONA




error: Content is protected !!