ANDERSEN: AZ ELCSERÉLT CÉGTÁBLÁK
Mesék: ANDERSEN: AZ ELCSERÉLT CÉGTÁBLÁK
Réges-régen, öreg időkben, amikor még nagyapó is öklömnyi legényke volt, és piros nadrágban meg vitézkötéses piros zekében járt, és tollas sapkát viselt – mert az ő gyerekkorában ilyen volt a kisgyerekek ünneplő ruhája -, sok minden másképpen volt, mint manapság! Sokszor pompázott ünnepi díszben az utca, olyan díszben, amilyet ma már sehol se látni, mert elvitte az idő, divatját múlta. De nagyapó jól emlékszik rá, s olyan jó hallgatni, amikor mesél róla!
Az ám, nagy látványosság lehetett, amikor az új céhépületbe költöző csizmadiák áthelyezték cégérüket! Selyemzászlójuk lengett a szélben, egy nagy csizma meg egy kétfejű sas ékeskedett rajta; a legfiatalabb mesterlegények vitték a cégért meg a céhládát, s csak úgy lobogott a sok piros-fehér pántlika az ingük ujján. Az öregebb mesterek kivont karddal vonultak, s kardjuk hegyére citromot szúrtak. Utcahosszat zengett a muzsika, s a hangszerek királya a “madár” volt – így nevezték azt a hosszú rudat, amelyen félhold fényeskedett, s körülötte csörgők, csengettyűk csilingeltek ezer hangon. Igazi török hangszer volt. A “madarat” magasra emelték és meglóbálták; zengett-bongott a sokféle csengő, s vakította a szemet, ha a nap megragyogtatta rajta a sok aranyat, ezüstöt meg rezet.
A menet élén bohóc ugrándozott, tarka rongyokból összetákolt maskarát viselt, arcát feketére mázolta, és bolondos csörgősipkája úgy csengettyűzött, mint a téli szán. Ostort pattintgatott, s néha az emberek közé csördített vele, de ostora nem csípett meg senkit. Körülötte tolongott a nép, mindenki látni akarta, a gyerekek meg addig csetlettek-botlottak, lábatlankodtak mellette, míg végül eltenyereltek az útszéli árokban. A vénasszonyok hegyes könyökükkel lökdösődtek, savanyú ábrázatot vágtak, és egymást szapulták. Ki nevetett, ki fecsegett; kiültek a grádicsra vagy az ablakba, még a háztetőre is felkapaszkodtak, hogy jobban lássák a fényes menetet. Sütött a nap, egy kis eső is esett, de annak örülnek a parasztok, hát hadd essen! Ha bőrig ázik is mindenki, az ország földje hízik az esőtől.
Jaj, hogyan tudott mesélni nagyapó! Nem is csoda, hiszen végignézhette kisfiú korában a pompás látványosságot.
Amikor a menet fölvonult, a céh legöregebb mesterlegénye föllépett a címeres emelvényre, és elmondta az ünnepi beszédet; méghozzá versben. A verset hárman csinálták, s jó pohár puncsot megittak közben, hogy szépre sikerüljön. A tömeg megéljenezte a verses beszédet, de még jobban a bohócot, amikor fölszökdelt az emelvényre és torzképet vágott. Nagyszerűen játszotta a bolondot: a mézsört kicsi pálinkáspohárkákból itta, aztán a poharakat a nép közé hajigálta, s az emberek nagy ügyesen elkapták a levegőben. Nagyapónak is jutott: egy kőmíveslegény kapta el, és neki adta. De nagy mulatság volt! Aztán a virágokkal körülfont cégért fölfüggesztették a céhtestület új épületének homlokára.
– Az ilyen ünnepnapot vénséges vén korára se felejti el az ember – mondta nagyapó, s nem is feledte el soha, pedig látott még pompásabb dolgokat is, s el is mesélte. A legmulatságosabb eset az volt, amikor a nagy városban a szélvihar összevissza cserélgette a cégtáblákat.
Kicsi gyerek volt nagyapó, amikor szülei először vitték a nagy városba, az ország fővárosába. Olyan sok nép tolongott az utcán, hogy ő azt hitte, itt is cégért helyeznek át. Tenger sok cégtábla volt a fővárasban! Száz szobát is megtöltött volna a sokféle kép. A szabó cégtáblájára ruhadarabokat pingáltak, a legegyszerűbbektől egészen a legfinomabbakig; a dohányvágókén pufók képű kisfiúk fújták a füstöt, olyanok voltak, mintha élnének; másokra vajdarabot, heringet vagy koporsót festetett a gazdája – már kinek mi volt a mestersége. Voltak aztán feliratok is, mindenfélék, ha az ember az utcákat járta, a cégtáblákkal is beérhette volna látnivalónak. Az volt ebben a nagyszerű, hogy csak rá kellett nézni a képekre, s az ember megtudhatta, miféle nép lakik ebben vagy abban a házban, hiszen a ház lakói maguk adták tudtul mindenkinek. Azt pedig jó és hasznos dolog tudni, hogy kik egy ház lakói – mondta nagyapó.
Hanem a cégtáblákkal furcsa dolog történt, éppen akkor, amikor nagyapó először került a fővárosba. Nagyapó maga mesélte el, s nem is tréfából, azt csak anyám fogta rá, valahányszor el akart hitetni velem valamit. Én bizony minden szavát szentírásnak vettem.
Az első éjjel, amit a városban töltött, irtózatos erejű fergeteg tombolt, olyan, hogy még újságban sem lehet akármikor olvasni hasonlóról; emberemlékezet óta nem dühöngött ilyen szél. Zsindelyek röpködtek a levegőben, deszkapalánkok törtek ki, egy targonca magától nekiiramodott, csak hogy az életét mentse. Süvített, zúgott, üvöltött a szél, nekirontott mindennek. A csatorna vize fölcsapott a bástyára, s még magasabbra kívánkozott! A förgeteg végigdúlta a várost, ledöntötte a kéményeket; némelyik büszke templomtorony úgy meggörnyedt, hogy azóta sem egyenesedett ki.
Az öreg tűzoltóparancsnoktól – aki mindig utolsónak sietett a fecskendővel oda, ahol tűz ütött ki – megirigyelte a vad szél kicsiny őrbódéját, kifordította a sarkaiból, és végiggörgette az utcán. A bódé egyszer csak csodálatos módon talpra állt, s kikötött egy szegény ácslegény háza előtt, pedig nem is tudott róla, hogy az ácslegény volt az, aki a legutóbbi tűzvészkor megmentett három embert.
A borbélyok céhének nagy réztányérját is leszakította a szél, s éppen az igazságügyi tanácsos ablakába vágta, ami gonosz célzás is lehetett tőle. A szomszédok ugyanis kifent borotvának hívták a tanácsnoknét és legmeghittebb barátnőit – olyan okosak voltak, s mindenkiről többet tudtak, mint ki-ki saját magáról.
Az a tábla, amelyre szárított és füstölt halat pingáltak, éppen az újságíró háza ajtajába repült. Ugyancsak rossz tréfa volt a széltől, de hát nem gondolt rá, hogy az újságíróval nem tanácsos tréfát űzni, mert a lapjában félelmetes bosszút tud állni.
A szélkakast a szemközti háztetőre röpítette a förgeteg, s az úgy állt ott, mint a testet öltött rosszindulat, mondták a szomszédok.
A kádármester hordóját a női piperebolt ajtaja fölé akasztotta a furfangos szél.
A vendéglős étlapja, amely vaskeretben függött az ajtón, a színház kapuján talált új szállást, amit bizony addig kevesen nyitogattak. Jaj de nagyszerű előadást hirdetett: “Tormaleves, töltött káposzta.” Erre bezzeg tódult a nép a színházba!
Rettenetes éjszaka volt! Képzeljétek csak el, reggelre a város valamennyi cégtáblája helyet cserélt, méghozzá itt-ott olyan furfangosan, hogy nagyapó el se mondta nekünk, csak magában nevetgélt jóízűen, bár lehet, hogy azért mégis hozzátett egy keveset.
Az emberek, kivált a szegény idegenek, ugyancsak megjárták, ha a cégtáblák meg feliratok után akartak megtalálni valamit. Akik tudós öregurak gyűlésére igyekeztek, hogy valami fontos dolgot megtárgyaljanak, azok egy lármás iskolában kötöttek ki, ahol a vásott gyerekek az asztalokon meg a padokon ugráltak.
Mások a templomot meg a színházat cserélték össze az ördöngös táblák miatt, ami igazán borzasztó.
Manapság már nem tombolnak ilyen szélviharok, amilyet nagyapó látott, igaz, ő is csak öklömnyi legényke korában. Mi, meglehet, nem is látunk soha hasonlót, talán majd az unokáink. Mondjuk meg majd nekik, hogy maradjanak szépen otthon, ha a szélvihar összecseréli a cégtáblákat.
Mesék: ANDERSEN: AZ ELCSERÉLT CÉGTÁBLÁK
Mese kategóriák: