A varázsgyertya karácsonya

Egy hideg, csillagos decemberi estén különös vendég érkezett a Hópehely utcai házba. A család éppen a karácsonyfát díszítette, mikor az édesanya elővett egy apró, ezüstpapírba csomagolt gyertyát. “Nézzétek, mit találtam a padláson!” – mondta mosolyogva, miközben mindenki kíváncsian közelebb hajolt. A gyertya nem volt nagyobb egy almánál, de a viaszába aranyló, csillogó mintákat karcoltak, és úgy tűnt, mintha magától fénylene.

“Ez csodaszép!” – suttogta a kis Áron, és óvatosan megérintette. “Lehet, hogy varázslatos?”
“Talán régen volt jelentősége,” szólt az apa. “Majd holnap este meggyújtjuk, mikor itt lesz a nagyi, ő biztos többet tud róla.”
A gyertya tehát a karácsonyfa alá került, és egész éjjel ott pihent, mintha álmodna egy különös karácsonyról.

Másnap este a család körbeülte a fát, és a nagyi is megérkezett, piros kabátban, hópelyhekkel a hajában. “Nini!” kiáltotta vidáman. “Ez a varázsgyertya! Sok évvel ezelőtt, amikor még kislány voltam, minden karácsonykor meggyújtottuk. Azt mondták, aki a fényénél kíván, annak a szíve vágya teljesül, ha szeretetből kíván.”

A gyerekek csodálkozva hallgatták. “És tényleg működik?” kérdezte halkan Lilla.
A nagyi megsimogatta Lilla fejét. “A gyertya nem a csodát teszi, hanem a jóságot és a szeretetet világítja meg. De ha hiszünk benne, már az is csoda.”

Eljött az este, amikor mindenki csendben ült a fánál. Az anya óvatosan meggyújtotta a gyertyát, és a lángja halványan, de különösen ragyogott. A szobában meleg lett, mintha ezer apró csillag szikrázna egyszerre.

Áron odahajolt a gyertyához és becsukta a szemét. “Azt kívánom, hogy mindig szeressük egymást, és mindenki boldog legyen!”
Lilla utána jött. “Én azt kívánom, legyen sok barátom, és segíthessünk, akinek szüksége van rá!”
A nagyi csak csendben mosolygott, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha a lángja magasabbra szökött volna.

Amint a gyertya égett, valami különös történt. A szobában hirtelen megjelent egy kedves, áttetsző manó, akinek a feje felett ragyogott a gyertya fénye. “Köszönöm, hogy újra meggyújtottátok a varázsgyertyát!” szólt vidáman. “Aki ilyen szépet és tisztát kíván, annak segítek teljesíteni a kívánságát!”

A gyerekek ámulva nézték. “Te vagy a gyertyamanó?” kérdezte Áron.
“Igen,” kuncogott a kis lény, “de csak akkor jelenek meg, ha szeretetből kívántok. Ezért vagyok itt most.”

A manó egy pillanat alatt körbetáncolta a szobát, és ahol elhaladt, mindenki szívét melegség járta át. Egy pillanatra mintha tényleg teljesült volna minden kívánság: Lilla másnap új barátokat szerzett az oviban, Áron pedig boldog ölelést kapott mindenkitől.

Az este végén a gyertyamanó eltűnt, de a család szívében ott maradt a fény, a szeretet és az összetartozás érzése. A nagyi így szólt: “Minden évben meggyújtjuk ezt a gyertyát, hogy emlékeztessen: a legszebb csoda az, amikor szeretettel kívánunk egymásnak jót.”

Azóta ez lett a család új karácsonyi hagyománya. Minden évben, amikor meggyújtják a varázsgyertyát, kívánnak valamit jóságból, és tudják, hogy a szeretet lángja mindig velük marad.

Így volt, igaz is volt, tündérmese is volt, s talán éppenséggel még sosem volt ilyen kedves varázsgyertya karácsonya.