Egyszer volt, hol nem volt, egy messzi kis faluban, ahol minden évben nagy csinnadrattával tartották a farsangot. Ebben a faluban élt egy kedves öreg bácsi, Rozsda bácsi, aki minden gyerek kedvence volt. Egyik télen, amikor már javában készült a falu a farsangra, Rozsda bácsi egy különös tárgyat vett elő a padlásról. Ez volt a varázsdob, amit még az ő nagyapjától örökölt.
A varázsdob nem volt akármilyen dob. Fából készült, bőrből volt a teteje, és színes szalagok lógtak róla. Amikor megszólalt, nemcsak hangja lett, hanem valami különleges, meleg érzés is áradni kezdett a szívekben. Ezzel a dobbal kezdődött minden farsangi mulatság, és amíg szólt, még a leghidegebb lelkek is megmelegedtek.
– Rozsda bácsi, miért olyan különleges ez a dob? – kérdezte egy nap Palkó, a legkisebb gyerek a faluban.
– Tudod, Palkó, ez a dob nem csak hangot ad, hanem szeretetet is közvetít. Amikor együtt játszunk rajta, mindenki boldog lesz tőle – válaszolta mosolyogva az öreg.
Ahogy közeledett a farsang napja, a gyerekek egyre kíváncsibbak lettek, vajon hogyan szól a varázsdob. Egy délután összegyűltek Rozsda bácsi házánál, hogy meghallgassák. A bácsi elővette a dobot, ráütött, és olyan hang áradt szét, mintha a tavaszi meleg napfény simogatná a falu minden lakóját.
– Halljátok, gyerekek? Ez a dob összehozza az embereket – mondta Rozsda bácsi.
A gyerekek csodálattal nézték. Sári, aki mindig félénk volt, most bátran megkérdezte: – Miért leszünk ettől ilyen vidámak?
– Mert a dobban benne van a régi idők szeretete. Amikor közösen zenélünk, mindannyian egy kicsit jobbak leszünk – felelte az öreg.
A farsangi készülődés fontos része volt a hangszerek elkészítése is. Rozsda bácsi minden évben megtanította a gyerekeknek, hogyan készítsenek saját kis dobokat. Először is, keresni kellett egy szép, sima fadarabot. Aztán ráfeszítették a bőrt, amit előtte vízben puhítottak, végül színes szalagokat kötöttek a dob oldalára. Minden gyerek saját díszítést rajzolt rá, így minden dob más volt, de mindegyik különleges.
– Most már tiétek is lehet egy kis varázsdob – mondta büszkén Rozsda bácsi, amikor mindenki elkészült.
Eljött a farsangi nap. A falu főterén összegyűltek a gyerekek és a felnőttek. Rozsda bácsi elővette a régi varázsdobot, a gyerekek pedig a sajátjukat. Megszólalt a csodás hang, és mindenki táncra perdült, még a legkomorabb bácsi is elmosolyodott.
– Gyertek, daloljunk együtt! – kiáltotta Sári, és elkezdte a farsangi nótát. A többiek bekapcsolódtak, és a dal szárnyra kapott a dobok ütemére.
Aznap este a falu apraja-nagyja együtt énekelt és táncolt. Senki sem maradt ki a mulatságból, senkinek nem fájt a szíve, mert a varázsdob hangja mindenkit összekötött. Még az is megesett, hogy két régi barát, akik régóta haragban voltak, most újra kezet fogtak.
A gyerekek késő estig játszottak Rozsda bácsi körül, aki csak mosolygott, és csendben dobolt tovább.
– Látjátok, gyerekek, a szeretet és a jókedv olyan, mint ez a dob. Ha megosztjuk másokkal, csak több lesz belőle – mondta végül.
Úgy bizony, így történt, így volt, talán igaz volt, talán nem, de egy biztos: a varázsdob hangja még sokáig visszhangzott a kis falu utcáin, és emlékeztetett mindenkit arra, hogy a szeretet és a jóság a legnagyobb varázslat.
Ez volt hát a varázsdob farsangi hangjának meséje. Szeretetben, összefogásban születnek a legszebb pillanatok. Így volt, úgy volt, talán igaz is volt, talán csak mese volt.
