A tündér és a kismadár barátsága

A sötét erdő közepén élt egy apró tündér, Lilla, aki már hosszú ideje nem látta a Napot. Az erdőt sűrű köd borította be, a fák levelei elszáradtak, és az egykor vidám állatok mind elmenekültek. Lilla hiába próbálta visszahozni a fényt és az életet, varázsereje egyre gyengült. Egy nap, amikor már-már feladta a reményt, különös hangra lett figyelmes.

– Csip-csirip! Van itt valaki? – szólalt meg egy vékony hangocska a feje fölött.

Lilla felnézett, és egy apró kismadarat látott a kopasz ágak között üldögélni. A madárnak fénylő kék tollazata volt, és élénk, kíváncsi szemei csillogtak. Ő volt Csillag, a bátor kismadár, aki messziről érkezett, hogy megkeresse a legendás tündért, akiről a többi madár mesélt neki.

– Én vagyok itt, Lilla – válaszolta halkan a tündér. – De miért keresel engem? Az erdő most veszélyes hely. Már nincs meg az a varázserőm, ami egykor volt.

Csillag lelibbent az ágról, és közelebb repült Lillához.

– Azért jöttem, hogy segítsek neked! – jelentette ki határozottan. – Hallottam, hogy az erdő egykor tele volt élettel, és minden élőlény a te fényedből merített erőt. De most… most mindenki elment. Mi történt?

Lilla szomorúan sóhajtott.

– Egy gonosz varázsló elátkozta az erdőt, és elvette a napfényt. A köd, amit ide küldött, meggátolja, hogy használni tudjam a varázserőmet. Próbáltam mindent, de nem tudom elűzni a sötétséget egyedül.

Csillag gondolkodóba esett, majd hirtelen felragyogott az arca.

– Mi lenne, ha együtt próbálnánk meg? Én felrepülök a legmagasabb fára, és megkeresem a köd forrását! Ha megtaláljuk, talán el tudjuk törni az átkot!

Lilla reménytelenül rázta meg a fejét.

– Az átok túl erős. Ha megpróbálsz szembeszállni vele, az veszélyes lehet.

– Nem számít! – felelte határozottan Csillag. – Mindenkinek szüksége van a fényedre, Lilla! Nem hagyhatjuk, hogy a gonosz varázsló győzzön!

Lilla tekintete elhomályosult, majd halvány mosolyra húzódott a szája.

– Köszönöm, Csillag. De ígérd meg, hogy óvatos leszel!

A kismadár bólintott, majd szárnyra kapott, és sebesen szelte át az erdőt. A sűrű ködben repülve Lilla halk suttogását hallotta.

– Légy erős, kis barátom…

Csillag végül elérte az erdő legmagasabb fáját. A csúcsára érve egy hatalmas, fekete kristályt pillantott meg, amelyből a köd gomolygott. A kristály hideget és gonosz erőt sugárzott, de a kismadár nem hátrált meg.

– Eltöröm ezt a varázslatot, hogy Lilla újra ragyoghasson! – kiáltotta, és csőrével nekirepült a kristálynak.

Ahogy hozzáért, erős fény villant fel, és a kristály megremegett. Csillag fájdalmat érzett, de nem engedett. Tovább ütögette a kristályt, amíg az végül darabjaira tört. A köd lassan oszlani kezdett, és az erdő fölé ragyogó napsugarak hatoltak be.

Lilla varázsereje újraéledt, és fényes ragyogással borította be az erdőt. A fák újra kizöldültek, a virágok kinyíltak, és az állatok visszatértek. Csillag gyengén, de mosolyogva tért vissza a tündérhez.

– Sikerült… Lilla, sikerült… – suttogta kimerülten.

Lilla boldogan felrepült, és gyengéden körbetáncolta a kismadarat.

– Igen, Csillag! Megmentetted az erdőt! – mondta örömtől csillogó szemekkel.

A kismadár és a tündér szorosan egymáshoz bújtak, majd együtt nézték, ahogy a nap újra beragyogja az erdőt. A varázsló átka megtört, és Lilla varázsereje újra teljessé vált.

Azóta mindenki tudja, hogy a legkisebb és legbátrabb segítő is képes csodát tenni, ha van bátorsága és hite.

Az erdő újra életre kelt, és Lilla varázsfénye mindörökre ragyogott – köszönhetően a kismadár önzetlenségének és hűségének.