A tavaszi szellő érkezése: az új kezdet hírnöke
Valahol messze, a hegyek mögött, egy kicsi, de bátor szellő ébredezett. Kora reggel volt, a Nap még csak hunyorgott, amikor a szellő, akit mindenki csak Tavaszfiának hívott, felébredt a téli álmából. Körbenézett, nyújtózkodott, és elmosolyodott, mert tudta: elérkezett az ő ideje.
„Ma nagy nap lesz, indulok, hogy felébresszem a világot!” – suttogta, és máris elindult a domboldalon lefelé. Amerre járt, mindent meglegyintett finom ujjaival, hogy felkeltse az álmos földet. A fák ágai halkan susogtak, mintha köszöntenék az ismerős barátot.
A természet ébredése a szellő simogatásában
Tavaszfia játékosan körbetáncolt a réten, ahol az avar alatt még álmosan szunnyadtak a hóvirágok. „Ideje felébredni!” – nevetett, és lágyan megsimogatta a földet. A hóvirágok kíváncsian kikukucskáltak, majd lassan kibújtak a fényre.
„Jaj, de jó újra látni a Napot!” kiáltotta az egyik kis virág.
„Köszönjük, hogy felébresztettél minket!” – szólt a másik, és mindannyian táncolni kezdtek a szellő körül.
Madarak tánca és virágok nyílása a légáramban
A közeli erdőből ekkor felhangzott az első madárdal. Karcsú rigóka, akit csak Feketenyakúnak hívtak, lehuppant egy ágra és vidáman trillázni kezdett.
„Szellő, szellő, merre jártál egész tél alatt?” kérdezte csintalan hangon.
„Téli álmot aludtam én is, de most már virágokat, madarakat, boldogságot hozok” – felelte Tavaszfia, és jókedvében nagyot kanyarodott a levegőben.
Amerre elhaladt, újabb és újabb virágok bújtak elő – ibolyák, nárciszok, tulipánok. A madarak repkedtek a szellővel, és együtt tartották a tavaszi táncot.
Hogyan változtatja meg a szellő a tájat?
Az erdő sarkaiban a bokrok is érezni kezdték a friss fuvallatot. A fák ágai zöld rügyeket bontottak, a patak vize csilingelve csörgött. Még a tó tükrén is apró hullámokat varázsolt a tavaszi szellő, mintha üzenetet írna a vízre: „Itt a tavasz!”
A mező sarkában egy szomorú, öreg fa állt. Ágai kopárak, mozdulatlanok voltak. Tavaszfia odasuhant hozzá, és halkan megszólította: „Ne félj, öreg barát, én vagyok az, a tavaszi szellő! Hozok neked is új reményt, új életet!”
Az öreg fa levelei lassan zöldülni kezdtek, majd büszkén integettek a szellőnek.
Az emberek és a tavaszi szellő találkozása
A faluban éppen ekkor ébredtek az emberek. Az ablakokban megjelentek a gyerekek, és figyelték, ahogy a szellő végigsuhan az udvarokon, meg-megmozdítja a függönyöket, eljátszik a háziállatokkal.
„Anya, anya! Érzed, milyen friss a levegő?” kiáltotta Lili.
„Ez a tavaszi szellő, kicsim. Ilyenkor minden újraindul. Ha odafigyelsz, titkos üzeneteket is hozhat neked” – mosolygott vissza az édesanyja.
Mesék és mondák a tavaszi szellőről
A falu idősei jól ismerték Tavaszfiát. Esténként, mikor a nap lebukott, mesélni kezdtek a tavaszi szellő kalandjairól.
„Egyszer – mondta a nagypapa –, Tavaszfia annyira szerette a világot, hogy minden szomorú szívet meg akart vigasztalni. Süvített hegyen-völgyön át, hogy elvigye a szeretet és jóság hírét.”
A gyerekek ámulva hallgatták, és titokban remélték, hogy egyszer majd ők is meghallják a szellő hangját.
A szellő titkos üzenetei: mit súg a fülünkbe?
Tavaszfia nem csak virágokat, hanem titkos üzeneteket is hordozott. Néha, ha nagyon csönd volt, egészen halkan lehetett hallani, mit súg a fülünkbe:
„Szeresd a világot, szeresd a barátaidat, soha ne bánts senkit, segíts, ha valaki szomorú!” – suttogta a szellő.
Aki figyelt, meghallotta és szívébe zárta ezeket a szavakat.
A tavaszi szellő búcsúja és a nyár közeledte
Az idő múlt, a fák lombjai már zöldben pompáztak, a rét tele lett virágokkal, a madarak fészket raktak. Tavaszfia érezte, hogy lassan búcsúznia kell, hiszen jön a Nyár, aki majd átveszi a helyét.
Mielőtt elindult volna, utoljára végigsuhant a falun, végigsimította a gyerekek haját, megcirógatta a virágokat és suttogott egy utolsót: „Találkozunk jövőre, vigyázzatok egymásra!”
A gyerekek integettek a szellőnek, és szívükben megőrizték a szeretet, a jóság és a tavaszi remény titkát.
Így volt, úgy volt, ez volt a mese! Talán igaz is volt, talán nem, de szép volt, mint egy tavaszi szellő.