Valamikor, réges-régen, egy tavaszi reggelen, mikor a hó már elolvadóban volt, a mezőn egy különösen vidám szellő ébredt. Ez a szellő nem volt más, mint Tavaszka, aki minden évben elsőként érkezik, hogy a természetet jókedvre derítse. Ahogy átsuhant a fák között, minden alvó rügyet megsimogatott, suttogva szólt hozzájuk: „Ébredjetek, eljött a farsang, itt az ideje az örömnek!”
A fák között Pille, a kicsi lepke is felriadt. „Tavaszka, hová sietsz ilyen vidáman?” kérdezte álmélkodva. A szellő kacagva pörgött egyet Pille körül. „Farsangot szervezek a mezőn! Meghívok minden bogarat, madarat és virágot. Szeretném, ha mindenki örülne a tavasznak.”
Elindult hát a hír, futott, szállt, minden bokor, madár és virág tudta már: a tavaszi szellő farsangot rendez. A hangya család tüsténkedve készítette a legszebb koszorúkat, a méhek mézzel díszítették a fűszálakat, a rigó pedig új dallal készült a nagy napra.
A tél utolsó nyomai még ott lapultak az árnyékban, de a farsangi készülődésben senki sem törődött már velük. A hóvirágok fehér ruhát öltöttek, a nárciszok sárga kalapot húztak, a fák pedig zöld ággal integettek. Mindenki álruhát választott: a csigabiga nyuszinak öltözött, a katicabogár kiszámoló manónak, de még a pocakos sün is bátran felvette a pillangószárnyakat. Tavaszka jókedvűen nevetett: „Milyen szép, ha mindenki más bőrébe bújik egy kicsit! Így tanulhatjuk meg, hogy mindenki különleges.”
A farsang napján a mezők tele lettek vidámsággal. A patakparton hosszú asztalokat raktak, rajta zamatos tavaszi finomságokkal. A méhek mézből sütöttek pogácsát, a hangyák morzsából tortát, Pille pedig virágszirmokkal hintette meg az asztalt. „Tavaszka, gyere, kóstold meg a mézes lepényt!” hívta a kismadár. Tavaszka belefújt, a lepények illatát messze vitte a szél, hogy mindenki, még a legfélénkebb erdei egér is tudja: ünnep van.
Mikor mindenki jóllakott, elkezdődött a tánc. A virágok hajladozni kezdtek, a fűszálak ringatóztak. Tavaszka körbetáncolta a mezőt, és mindenkit kézen fogott. „Gyere velem, Pille! Jöjj, katicabogár! Senki sem maradhat ki a tavaszi örömtáncból!” A madarak vígan énekeltek, a bogarak zümmögtek, s még a mogorva béka is mosolyogva dúdolt. A farsangi énekek vidámsággal töltötték meg a levegőt.
A nap végén, mikor az utolsó tánclépések is elcsendesedtek, Tavaszka szétosztott egy-egy tavaszi virágot mindenkinek. „Ez a farsang nem csak a mókáról szól – mondta halkan –, hanem arról is, hogy együtt vagyunk, segítjük egymást, és örülünk a megújuló világnak. Vigyázzatok egymásra, s szeressétek a természetet, mert mi mind egy nagy család vagyunk!”
A mezőn lassan elcsendesedett minden, a farsangi mulatság emléke mégis ott maradt a szívekben. Pille álmosan odasúgta: „Köszönjük, Tavaszka, a farsangot. Jövőre újra találkozunk?” Tavaszka gyengéden végigsimított rajta, s egy apró bólogatással elreppent az esti szélben.
Így történt, hogy a tavaszi szellő farsangja mindenki lelkét megmelengette, és megtanította őket arra, hogy a szeretet, a közös játék és az egymás iránti jóság teszi széppé a világot.
Így volt, igaz volt, mesebeli történet volt!
