A szivárványos seprű boszorkánya legendájának eredete
Egyszer réges-régen, egy kicsi, szélfútta falucska mellett, hatalmas fák ölelésében élt egy különös, mégis kedves boszorkány. Őt mindenki csak Szofi néninek hívta, és arról volt híres, hogy nem volt olyan baj, amin ne tudott volna segíteni. De Szofi néni nem volt ám akármilyen boszorkány! Egy napon egy varázslatos, szivárványszínű seprűt talált a régi padlásán, és attól a pillanattól kezdve egészen megváltozott az élete.
A varázslatos seprű különleges képességei
Ez a seprű nemcsak repülni tudott sebesen, mint a szél, hanem ahányszor felszállt vele Szofi néni, a seprű színes csíkokat hagyott maga után az égen. A gyerekek a faluból ilyenkor mindig kiszaladtak az utcára, és lelkesen mutogattak az égre: "Nézd, ott repül Szofi néni a szivárványos seprűjén! Vajon hová megy most segíteni?"
De a seprű másban is különleges volt. Ha valaki szomorú volt, csak rá kellett ülni, s máris olyan érzés töltötte el, mintha egy nagy, meleg ölelésben lenne. Ha pedig valaki veszekedett, a seprű magától közéjük szállt, és a színei elkezdtek táncolni, amíg mindenki el nem mosolyodott.
Barátság és kaland: a boszorkány útitársai
Szofi néni nem volt egyedül a kalandokban. Volt egy hűséges macskája, Maszat, aki mindig a vállán utazott. Maszat imádta a seprűt, különösen, amikor színes szőrmasnit kötöttek a farkára, hogy beleolvadjon a szivárványba. Volt még egy kis holló is, Bundás, aki éppen csak megtanult repülni. Ő a seprű végén csücsült, és folyton csiripelt.
Egy napon Szofi néni így szólt: "No, Maszat, Bundás, ma valami különlegeset fogunk tenni! Megkeressük a szivárvány végét, és megnézzük, ki lakik ott!" Maszat izgatottan dorombolt, Bundás pedig lelkesen csattogtatta a csőrét.
Hogyan talált rá a boszorkány a szivárványra?
Elindultak hát, és repültek, repültek a színes seprűn, egészen a hegyekig. Útközben találkoztak egy síró kisfiúval, Palkóval. Palkó nagyon bánatos volt, mert eltűnt a kedvenc játékmackója.
Szofi néni leszállt, és odament hozzá. "Ne sírj, Palkó! Segítünk megkeresni a mackódat." Felültették Palkót is a seprűre, s közösen indultak keresésre. Repültek a mező fölött, átsuhantak egy patak felett, mígnem egy bokor alatt megpillantották a mackót.
"Ez az! Ott van!" kiáltotta Bundás, és Palkó boldogan ölelte magához a játékot. A szivárványos seprű pedig ünneplő színekben ragyogott, mintha csak örült volna ő is a találkozásnak. Tovább repültek, és egyszer csak elérték a szivárvány végét. Ott egy aprócska házikó állt, ahol egy idős tündér élt. A tündér mosolyogva fogadta őket.
"Jó napot kívánok! Ti vagytok az elsők, akik idáig eljutottatok" – mondta a tündér. Szofi néni így felelt: "Jó szívvel és kedvességgel mindenhová el lehet jutni, még a szivárvány végére is!"
A tündér ezért megajándékozta őket egy varázsdobozzal, benne egy-egy színes cukorkával, amely mindig vidámságot adott annak, aki megette.
A tanulság: a mágia és a kedvesség ereje
Szofi néni és útitársai hazafelé segítettek még egy kóbor kiskutyán, mentettek egy megsérült pillangót, és mindenhol kedvességet szórtak szét, amerre jártak. Így lett a szivárványos seprű boszorkánya nemcsak a varázslat, hanem a szeretet és jóság példaképe is.
És ha a gyerekek a faluból este felnéztek az égre, talán még ma is láthatják a szivárványos csíkokat, s tudják: a szeretet és kedvesség minden ajtót kinyit.
Így volt, úgy volt, igaz mese volt!